Hova tűnnek az érzések és hová tart életünk hajója?

Egressy Zoltán Édes életek című tragikomédiájának ősbemutatóját tartotta a Győri Nemzeti Színház múlt szombaton. Mi is megnéztük darabot.

„Evezz, evezz az élet tengerén…” mottóval az előszavában jelent meg Egressy Zoltán író legfrissebb drámája, az Édes életek, melyet a Győri Nemzeti Színház társulatának írt. Adott volt egy névsor, egy egészen hosszú, olyan szereplőkkel, akiket hellyel-közzel jól ismer az egyik leggyakrabban játszott élő magyar drámaíró.

Egressytől az elmúlt években számos darabot láthatott a győri közönség is, nagy sikerrel futott a Kék, kék, kék, a Június és a 4×100, a Portugál pedig vitt mindent, abszolút közönségsiker volt itt és más színházakban egyaránt. Az író dramaturgként is funkcionál Győrben, de még így is nagy fába vágta a fejszéjét a társulatra szabott darab megírásával.

Az Édes életek ősbemutató a színészeket és a rendezőt, Forgács Péter igazgatót is próbára tette, s így a premieren túl mondhatjuk, a nézőket is. Hullámzó terepen vagyunk, a falusi kocsma és az öltöző után egy hajón, ami minket is magával visz. Épp lakodalom van a lerobbant helyszínen, ahogy az lenni szokott, egyre több alkohollal és felszakadó sebekkel. „Kész tanulmány egy balatoni emberfigyelés.

Figyelje majd, lesz gyorsan lerészegedő, rossz vicceket mondó, kényszeresen szervezkedő, meghatódós, paraszt, ezek alapok minden lagzin” – körvonalazza az elején a Menczel Andrea által játszott Zsófi, mire is számíthatunk. Ő kívülállóként csöppen a mulatságba, de az egyre baljósabbá váló események közepette lassan kiderül: mindenkinek van köze valakihez a hajón. Édes életeket nem látunk, de hát a miénk sem mindig az, erre érez rá nagyon jól Egressy Zoltán, Forgács Péter pedig megmutatja: 19 embert egy hajóra zárva is lehet úgy mozgatni, hogy a néző értse a viszonyokat, és ne egy kibogozhatatlan kavalkádot lásson a színpadon.

A realitást szürreális mozzanatokkal tálalja, különleges stílussal dolgozik, a társulat pedig élvezi – az ilyesmi pedig érezhető a nézőtérről is. A dialógusok nehezek, de ők egymásba kapaszkodnak, együtt sodródnak a metaforikus helyszínen. A menyasszonyt játszó Mózes Anita az origó, valamiképpen mindenki hozzá kapcsolódik. Az ő kapcsolatai emlékeztetnek minket többek között arra, hogy a családi hátizsákot cipelnünk kell, ahogy a sokszor kimondhatatlan titkokat is, a szerelemhez pedig óriási bátorság és szerencse is szükségeltetik, hogy a víz felszínén maradhassunk.

Zoljánszky Alexandra
Fotó: Orosz Sándor

Az előadásról még több képet ITT találnak.