Húsvét, az ünnep ünnepe

A feltámadás földi örököseiként Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük húsvétkor. A keresztény világ számára ez az „ünnep ünnepe.” Az élet győzelme a bűn és a halál fölött.

Jézus az európai kultúra magja. A kollektív embereszmény – vallja Mohás Lívia író és pszichológus. Pascal szerint: „Istent csak Jézus által ismerjük. E közbenjáró nélkül nem tudunk érintkezést találni Istennel, Jézus Krisztus által ismerjük meg az Istent. Közvetítő nélkül egyáltalán nem lehet bizonyítani Isten létét, sem igaz, jó erkölcsöt tanítani, Jézus Krisztus által azonban bebizonyítjuk Isten létét, erkölcsöt és igaz tant hirdetünk.”

Az ünnepet negyvennapos, a hamvazószerdától nagyszombatig tartó böjti időszak készíti elő. Túl vagyunk már a virágvasárnapon, amikor arról emlékezett meg az egyház, hogy Krisztus pálmaágakat lengető tömeg önfeledt éljenzése között szamárháton bevonult Jeruzsálembe. Nagycsütörtök (zöldcsütörtök) Krisztusnak az Olajfák hegyén történt elfogását idézi emlékezetünkbe. Több magyarázat ismert arra, hogy honnan kapta nevét „zöldcsütörtök”, amely a többek között Leonardo da Vinci remekművén megörökített utolsó vacsora és a katolikus hit szerint az oltáriszentség megalapításának napja is. A Magyar Katolikus Lexikon szerint egyes latin forrásokban a nagycsütörtökön feloldozottakat reconciliati-nak vagy virides-nek („zöldelőknek”) mondták. Innen ered a nagycsütörtök neve: dies viridium.

Nagypéntek a kereszthalál napja. Jézust a Gecsemáné kertben római katonák elfogják, miután a nagytanács Kajafás főpap vezetése alatt elhatározza, hogy Jézusnak meg kell halnia. A nagytanácsnak a halálos ítélet végrehajtása nem állt hatalmában, ezért az ügyet a római birodalom akkori helytartója, Pilátus elé vitték.

Az eredeti vád az istenkáromlás volt, mert Jézus Isten Fiának tartja magát. Pilátust azonban ez aligha érdekelte volna, tehát inkább azt állították, hogy Jézus királyi hatalomra tört, amit a császár hűséges alattvalói nem tűrhetnek. Pilátus nyomban kihallgatta Krisztust. Ártatlanságáról győződött meg, és ezt közölte az összegyűltekkel, akik azonban döntöttek helyette.

A nép sokasága „feszítsd meg!” kiáltozásban tört ki. Pilátus kísérletet tett az ártatlan megmentésére, de engedett a népharagnak. Félt, hogyha a tüntetés zendülésbe csap át, kegyvesztett lesz a császár előtt.

Tiszti vezetéssel katonai egységet rendelt ki a kivégzésre. Pogány katonák végezték a keresztre feszítést, akik a helytartói palotában előtte csúfot űztek Jézusból, bíbor palástot vetettek rá, töviskoronát nyomtak a fejébe, leköpdösték, csúfolódva hajlongtak előtte, gúnyolták, mint a zsidók királyát. A nagytanács képviselői jelen voltak Jézus halálánál és ellenőrizték, végrehajtják-e határozatukat. A tanítványok már az elfogatáskor szertefutottak. Csak páran, így például Péter és János, tértek a kereszthez.

Nagyszombaton este körmenetekkel emlékezik meg a keresztény világ arról, hogy Jézus – ahogy megjövendölte – harmadnap, azaz húsvét vasárnapján feltámadt halottaiból.

A kereszténység első évszázadaitól fogva szokássá lett, hogy a nagycsütörtök esti szentmisét követően elnémulnak – „Rómába mennek” – a katolikus templomok harangjai, és csak a nagyszombat esti szertartáson szólalnak meg újra, ezzel jelezve Krisztus feltámadását.

Jézus sírja üres. „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják az ő hangját, és kijönnek: akik jó dolgokat tettek, az élet feltámadására, akik hitvány dolgokat cselekedtek, az ítélet feltámadására” – írja János evangélista.

Ennek a feltámadásnak a reménye élteti a hívő keresztény embert. A Jézusba vetett hit persze nem lehet haszonelvű: hiszek benned, mert általad támadhatok fel, kelhetek új életre. A Krisztus iránti szeretet egymás emberi szeretetét is feltételezi. A megbocsátást, a másik iránti türelmet, a segítőkészséget, az önfeláldozást.

Várszegi Asztrik pannonhalmi püspök-főapát a Vigília kérdésére – Ki nekem Krisztus? – így válaszolt: „Jézus Krisztus iránti szeretettel hordozom és viselem azt, amit úgy mondunk, hogy Jézus Krisztus egyháza. Értem fájdalmát a hitetlenségünkön, szétesettségünkön, vakságunkon és hatalmaskodásainkon. Értem és el akarom viselni a rágalmazót és az arcul köpőt. Ilyenkor az a boldogító érzés osztályrészem, hogy most vagyok a Mester nyomában. Sokat szenvedhetett az értetlenségtől és a magukban bízók gőgjétől. Országa iránt érzett vággyal élek naponta, és nagyon várom, hogy asztalához ülhessek Vele és övéivel. Hála tölti el szívemet, örömmel mosnám meg lábát vacsora előtt.”