Időutazás a kézilabda győri úttörőivel

Amikor a győri férfi kézilabdáról beszélünk, akkor elsőként a nyolcvanas évek háromszoros bajnok, IHF-kupa győztes ETO-ja jut eszünkbe, soraiban Iváncsik Mihállyal és Csicsay Ottóval. Az idősebb drukkerek azonban legalább ekkora szenvedéllyel, és tisztelettel beszélnek a sportág helyi úttörőiről, azokról a legendákról, akik megszerettették a játékot a győriekkel, és sikert sikerre halmoztak. Egy pódiumbeszélgetésen dr. Dubán Dénes, Tímár Béla, Horváth Lajos és Cséka Lajos sztorizgatott a '60-as, '70-es évekről.

A négy úriember és jó barát közül egyikük győri pályafutását kakukktojásnak is nevezhetnénk. Tímár Béla az egyetlen, aki a kézilabda hőskorának másik nagy helyi csapatában, a Textilesben szerepelt és jutott a világválogatottságig, míg hárman a rivális ETO-t erősítették. „Borsodból kerültem Győrbe, és a Textilben játszottam a hatvanas évek közepén, szereztünk ezüst- és bronzérmet is az NB I-ben. Akkoriban két élvonalbeli női és két férfi klubja volt a városnak, olyan kettős rangadókkal, amiknek a hangulatára gondolva még most is borsózik a hátam” – idézte fel.

A börtön melletti pályán ezeken a meccseken nem volt ritka a négy-ötezer néző, akik közül sokan a környező épületekről, fákról szurkoltak kedvenceiknek. A két együttes kézilabdázói jóban voltak, de a pályán nem kímélték egymást. „Cséka Lajos barátom fürge játékos volt, száz bolhára könnyebb volt vigyázni, mint rá, jó ütemben kellett kilépni, hogy megszerezzem előle a labdát az indításoknál. Egy alkalommal a levegőben lerántott, a hátamra estem, azt hittem megfulladok, a nézők persze tapsoltak. A következő akciónál én raktam fel őt a lelátó harmadik sorába. Aztán a lefújás után már együtt nevettünk ezeken a keménykedéseken” – emlékezett vissza a salakos pályán vívott ETO–Textiles rangadókra a világválogatott kapus, Tímár Béla, akinek a nevéhez kapcsolják a „szemafor” technikát.

„Korábban vetődve védtek a kapusok, én viszont szinte szó szerint beleugrottam a lövésekbe a kezem és a lábam együttes használatával. Mindez nemcsak eredményes, látványos is volt, így a szurkolók körében hamar népszerű lettem.” Az ETO-s dr. Dubán Dénes a városi rangadókon ellenfele, a válogatottban azonban csapattársa volt Tímárnak, együtt utaztak az 1964-es világbajnokságra is. „Szerelemből kézilabdáztunk, élveztük a játékot, közben meg szegények voltunk, mint a templom egere. Látszik az akkori fotókon is, hogy olyan „formaruhánk” volt, amilyen éppen otthon akadt. Aki vasutas családból jött, az vasutas kabátban szállt fel a gépre a nemzeti csapat tagjaként. Irigykedtünk a svédekre, akik gyönyörű öltönyben, melegítőben virítottak.

Persze örültünk már annak is, ha külföldre kijutottunk, én 1961-ben jártam először Bécsben. Volt, aki azzal akart pénzt keresni, hogy bevásárolt vagy százat az itthon kincsnek számító nejlonharisnyából, akkoriban kis túlzással egy lakás árát meg lehetett volna keresni ezzel. Aztán a határon kiderült, hogy a vámosok darabra pontosan tudták, mi is utazik a vonaton. Néhány csapattársam megúszta felfüggesztett börtönnel” – mesélte mosolyogva az állatorvosként is elismert egykori válogatott kapus, aki bajnoki bronzérmet is nyert az ETO-val, majd Budapesten, a Spartacusban is sikeres volt.

A Rába ETO 1973-ban addigi története legjobb idényét zárta, a bajnokságban megszerzett második hely mellett, megszerezve a szakág első aranyérmét, megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát. A csapatban alapembernek számított Horváth Lajos és Cséka Lajos is. „A külföldi utakra visszatérve, nagy szó volt ez akkoriban, bár valutát kivinni nagyon nehéz volt. Az én átváltott forintomnak általában szappan-, Horváth Lajosénak uborkaszaga volt, merthogy oda rejtettük” – mesélte nevetve az Ungváron született, és a kézilabdával Győrben megismerkedő Cséka Lajos. „Azt sem tudtam, mi az a játék, de közel laktunk az ETO-pályához, így én mindennap ott voltam az edzéseken, de csak mint labdaszedő. A legendás Duck testvérek sokszor le is teremtettek, hogy ne játsszak annyit a lasztival, hanem adjam már vissza nekik. Csodáltam őket, aztán úgy alakult, hogy 16 évesen leigazolt az ETO, és a csapattársuk lettem. Emlékszem, csókolommal köszöntem, amikor beléptem az öltözőbe ezek közé az óriások közé. Duck Líviusz kezet fogott velem, hát akkora volt a tenyere, hogy a könyökömig ért. Hosszú pályafutás kezdődött így, és büszke vagyok rá, hogy mindössze két klubban, az ETO-ban, és a főiskolai éveim alatt a TF-ben játszottam.” Cséka Lajoshoz hasonlóan, csapattársa, Horváth Lajos is pedagógus, edző lett pályafutása befejezésével.

„Olyan mestereim voltak, az ETO-ban és a Testnevelési Főiskolán is, akik a legnagyobb szaktekintélyek közé tartoztak, és egyben nagyszerű pedagógusoknak számítottak. Tőlük nagyon sokat kaptam, ennek is köszönhetem, hogy én is ezt a pályát választottam. Tanítottam, voltam klubcsapatnál és válogatottnál is edző. Barátaim is sorolhatják büszkén a neveket, kiknek egyengették karrierjüket, nálam is hosszú a névsor. Kocsis Erzsébet és Görbicz Anita is a világ legjobb játékosa lett. Pigniczki Krisztina három olimpián is járt, büszke vagyok Hoffmann Beára és a többiekre is. A fiúk közül Iváncsik Gergővel, Iváncsik Tamással, Tatai Péterrel és a jelen legjobbjai közül Bánhidi Bencével is dolgoztam együtt. A győri utánpótlásképzés nagyszerű volt. És az is lesz mindig” – zárta Horváth Lajos.

Nagy Roland
Fotó: Marcali Gábor