Kakuk János: Nem akarok mást, örömet szerezni a győrieknek

Az apácának készülő szanyi ápolónő beleszeret egy Donkanyart megjárt beteg katonába. Válaszút elé kerül, végül a rend holland zárdája helyett a királdi bányatelepre költözik, ahol a férfi vájári munkát kap. Szülei mozivászonra kívánkozó történetét Kakuk János mesélte el nekem, válaszul arra a kérdésre, hogyan kezdődött néptáncos karrierje.

Mert Ózd és Putnok között, Királdon nagy élet volt akkoriban. A kultúrházat Rákosi elvtárs avatta fel, az állatkert, a focicsapat és a fúvószenekar mellett néptáncegyüttest is működtetett a párt a bányászgyerekek javára. Közben az ország másik végében, Szanyban is dübörgött a néptánc mozgalom, az egykori novícia testvérei, János nagybátyjai a Bokréta együttes hírnevét öregbítették, még szólista is akadt közöttük.

A második szerelmi történet modernebb, a hetvenes évek végén kezdődik. Kakuk János, a BM Duna Művészegyüttes hivatásos néptáncosa a próbateremben ismerkedik meg Ócsag Annával, az Állami Balett Intézet növendékével. Anna a győri Kisfaludy-színházba szerződik magántáncosnak, János a profi karriert feladva követi, tanári, majd népművelői állást vállal a városban.

Azt mondja, hazajött, ami részben a rábaközi gyökereknek, részben meg annak szól, hogy a fiatal házaspár az első perctől fogva otthon érezte magát. Győr már a hetvenes évek végén jó hely volt azoknak, akik a kultúrát, a művészeteket, a sportot az élet részének tekintették. A következő évadban megérkezett a csapat is, megszületett a Győri Balett, amelynek sikere minden várakozást felülmúlt. Sok munkával és kínnal terhes, de csodálatos volt az első győri évtized. A férj mindenben segítette feleségét és közben tette a saját dolgát.

Kakuk János életművét könnyű áttekinteni, mert bármihez kezd, hosszú távra tervez, következetesen építkezik. Az alap a tánc, amit Győrbe érkezve a Rába Néptáncegyüttes tagjaként, majd művészeti vezetőjeként űzött, amatőr körülmények között, de szép sikerekkel. Már a Bartók művelődési központ munkatársaként hívta életre a város népzenei és néptáncos fesztiválját, amely fénykorában a győri nyár legnépszerűbb produkciója volt. Hat neves magyar együttes mellett minden esztendőben egy tucat külföldi, grúz, kínai, török csapat vonult fel a Baross úton, ötezres közönséget vonzva. Aztán jött a Labora alapítvány számos művészeti ágat csokorba kötő terményáldása, ami tizenhét éven át borította virágba a főtér, a Mária-szobor környékét. A sort a szentiváni Molnár Vid Bertalan Művelődési Központban végzett munkával érdemes zárni, ez már a nagy koncertek, a slágerprodukciók, az országos és nemzetközi sportversenyek időszaka a menedzser életében.

Kakuk János az új, méretes szentiváni intézmény igazgatójaként sem akart mást, mint mindig, örömet szerezni a győrieknek. Azt mondja, két nagy feladata volt. Egyrészt a helyieknek kellett elhinniük, hogy a központ az övék, másrészt meg az egész várost kellett meggyőzni arról, hogy Szentiván nincs messze, néhány perces út városrészből városrészbe. A Molnár Vid Bertalan Művelődési Központ a magyar sztárok színpada lett, az igazgató meg nyugdíjba vonult, új életet kezd. A tervei hosszú távra szólnak és alaposak, de egyelőre borítsa őket sejtelmes homály. Látni fogjuk, ha felgyulladnak a reflektorok.

A néptánc

„Öröm volt látni, hogy a Rába néptáncegyüttes döntőbe került a Duna tévé Fölszállott a páva című versenyében. Él még a győri néptánc, dolgoznak kitűnő gyerekcsapatok, de segíteni kellene nekik, mert egyre nehezebb a helyzetük, romlanak működésük szakmai és anyagi feltételei.”

A város

Győrt sokan dicsérték már a színháza, a sportja, a nyüzsgő élet, a szép épületek, az elérhető kulturális programok, fesztiválok miatt. Tényleg nem kell több, az ember itt jól érezheti magát. Sokan irigyelnek bennünket, jó lenne, ha ez így maradna.”

A szakember

„Ha nem is a legjobbat, de mindig jót próbáltam nyújtani, azon voltam, hogy amit csinálok, az tetsszen, és fenntartható színvonalú legyen.”

Gaál József

Fotó: O. Jakócs Péter