„Míg az elme kinyílik, addig az idő előrehaladtával a fizikai korlátok egyre nagyobbak lesznek” – beszélt a pálya kíméletlenségéről Sebestyén Bálint, a Győri Balett magántáncosa, aki művészetével olyat szeretne adni a nézőknek, amit nem felejtenek el.
Városunk szimbólumának legendáját mutatja be legújabb darabjában a Győri Balett, A vaskakas címszerepében pedig Sebestyén Bálint táncol és kukorékol, s repíti el a családokat azokba az időkbe, amikor a győriek álma valóra vált; sikerült kiűzni a törököket a városból. A hőstettnek a társulat messzi földre hírét viszi, ezért is örül a balettművész, hogy a történelmi mese részese lehet. Az időt előbbre pörgetve láthatjuk, Sebestyén Bálint is követi az álmait: rajztagozatos kisiskolásként találkozott a felhívással, miszerint növendékeket keresnek a balettiskolába, s azt mondta a szüleinek, egy rajzos elég a családba, vagyis a bátyja, a tánc pedig csak jó lehet. Nézzünk azért meg egy előadást, felelték a szülők, s elvitték a Markó Iván rendezte Bulgakov és a többiek című darabra. „A tánc, a jelmez, a díszlet és a közlés, amit 6-7 évesen megérthettem, lehengerelt. Fogalmam sem volt, hogy mivel jár, de tudtam, hogy ezt szeretném csinálni” – emlékszik vissza Sebestyén Bálint. Az út mondhatnánk egyenes volt, már növendékként a Győri Balett előadásaiban táncolt, 2001. óta a társulat tagja, azóta szinte az összes darabban szerepelt. Az első komoly visszajelzés, hogy az a művészi út, melyet kigondolt magának, jó irányba halad, egy 2007-es kétfelvonásos főszereppel érkezett, a zseniális némafilmest alakította a Keep Smiling – Hódolat Chaplinnek című produkcióban. Ezután jött Dmitrij Simkin Petruskája, majd Christopher Bruce Kakas című darabja.
„Rengeteget fejlődtem ezekben, imádtam Petruskát, a történetből emocionálisan és művészileg is rengeteget tanultam. A Tavaszi áldozatot emelném még ki, nagyon szerettem Sztravinszkij zenéjére dolgozni, a mű pedig döbbenetes, rengeteg gondolati kaput nyitott meg. A sok szerepen keresztül a személyiségem is fejlődhetett, a főszerepek pedig hatalmas felelősséggel járó kihívások voltak” – mondja és hozzáteszi, egyszerű a recept, igyekezett jó diák módján tanulni és rendes munkásemberként dolgozni. Mindig a maximum a cél, amit ki tud magából préselni fizikailag, művészileg, érzelmileg. Vallja, minden lehet tökéletesebb, kiforrottabb, egyre magasabbra kerül a léc. A fizikai korlátok azonban az idő előrehaladtával egyre nagyobbak. Egy táncos pályája körülbelül huszonöt évig tart, a harmincegy éves Sebestyén Bálint most jár a felénél. „Mostanában kezdem érezni, azért kíméletlen ez a pálya, mert amíg fizikailag a topon vagy, a húszas évek elején átharapod a vasszöget is a deszkán, de érzelmileg és művészileg még nem vagy kész. Mire odaérnél, hogy művészileg kezdenél beérni, addigra elkezd fájni, a tested jelez: nem biztos, hogy sokáig fog menni” – mesél a kíméletlen valóságról, de hangsúlyozza, a balett-táncos élete tele van örömmel: amikor a darab szellemiségét közvetíthetik a közönségnek, s az értő befogadókra talál, maga a boldogság. „Meg szeretnénk mutatni azt is, ami bennünk rejtőzik, hiszen azért jöttünk erre a világra, hogy azt mások szolgálatára adjuk. Ám ez nem lehet öncélú. Sokan „lebalázsoznak”, de hívhatnának akár Piroskának is, el kell fogadni, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy a pályafutásom alatt mit tudok adni a nézőknek. És remélem, azt nem felejtik el”.
Sebestyén Bálint művészetének stabil alapja az a rengeteg gondolat, mely folyamatosan cikázik a fejében. „Ha magammal nem vagyok tisztában, akkor a közönségnek sem tudom interpretálni a darabokat. Ezért magammal kell vívódnom nagyon sokat, hogy mi az én igazságom, miért vagyok itt, miért akarom csinálni, miért akarok egyáltalán adni. Így készül egy szerep is, és teljesen mindegy, hogy címszerep, vagy tánc a tizenkettedik sorban, ha magadra vállalod, hogy te azért vagy a színpadon, mert neked adnod kell valamit, akkor nem teheted meg azt a luxust, hogy a kis szerepre nem készülsz.”
Amikor pedig lemegy a függöny, akkor is a művészetek világában kirándul: érdekli a fotózás és a filmezés, a zenélés pedig mindig is vonzotta. „A zene alkotórésze a táncművészetnek, ez a kettő folyamatos szimbiózisban él, még ha éppen néma csendben ugrál a táncos, akkor is van egy olyan fajta lüktetés, ami nélkülözhetetlen. Minden zene, a körülöttünk lévő hangok is, s ezek mind motiválják a táncművészetet” – magyarázza a táncos, aki szabadidejében többek között az Alabandában és a Rasq-ban dobol. Folyamatosan a művészetek vonzásában él, olykor rajzolgat, „de hát ki nem?” – kérdezi, s folytatja: „Ezekért az örömökért érdemes, nem? Vagy miért érdemes élni?”
Zoljánszky Alexandra
Fotó: O. Jakócs Péter