Még látni szeretné a jó magyar focit

Buzánszky Jenő, az Aranycsapat legendás hátvédje leginkább a mai labdarúgók hozzáállásával elégedetlen, de véleménye szerint vitathatatlanul gond van a képzéssel is. Ugyanakkor optimista, és bízik benne, hogy még megéri, hogy a magyar foci újra a régi fényében csillogjon.

Buzánszky Jenő a magyar labdarúgás történetének egyik legsúlyosabb veresége után érkezett Győrbe, hogy a nevével fémjelzett alapítvány képviseletében átadjon egy speciális focipályát a Szivárvány Óvodában. A Nemzet Sportolója ennek apropóján nyilatkozott lapunknak, de természetesen a foci minden szegmense szóba került a beszélgetésen.

„Mindig szívesen jövők Győrbe, hiszen akkor is jó kapcsolatokat ápoltam a helyiekkel, amikor még az NB I-ben futballoztam. Nagy öröm számomra, hogy három éve elindult az ovifoci-pályaépítési program, és azóta már rengeteget adhattunk át, csak idén negyvenegy létesítményt avattunk fel. Én is ennyi idősen kezdtem játszani, és már itt is láttam néhány gyermeket, akiknek tehetségről árulkodtak a mozdulataik. Jó dolognak tartom, hogy a fiatalokat már ebben a korban elkezdik mozgásra nevelni, hiszen így lehetnek később egészséges felnőttek. Bízom benne, hogy sokan megszeretik majd a futballt, és így biztosított lesz az utánpótlás akár itt Győrben, akár más városban. Ahogy mondani szokták, miénk a múlt, a maiaké a jelen, a jövő pedig ezeké a gyermekeké, remélem, velük előbbre fog lépni a magyar labdarúgás” – fogalmazott az egykori legendás hátvéd, aki a foci jelenlegi helyzetéről is kifejtette véleményét.

„A kudarcok oka, hogy az ellenfél mindig több gólt rúg, mint mi” – kezdte tréfásan Buzánszky Jenő, aki aztán komolyra fordította a szót. „Nem látok teljesen a dolgok mélyére, de a mai edzéseket nézve sokszor mondogatom magamban, hogy mi azért nem így dolgoztunk. Nem kötelező futballistának lenni, a tehetség egy istenadta lehetőség, amivel lehet élni és visszaélni egyaránt. Élni akkor lehet vele, ha a játékos mindent megtesz az edzéseken és a mérkőzéseken, de ha a dolce vita a lényeg, akkor az már visszaélés. Arról pedig ne is beszéljünk, ha valaki címeres mezt húz, akkor kutya kötelessége megszakadni a pályán, hogy a magyar embereknek örömet tudjon szerezni” – mondta a legenda, aki szerint a rossz eredményekért nem egy személyben a mindenkori kapitány a felelős.

„

Az egyik probléma az, hogy a játékosokat hogyan készítik fel az egyesületekben, a másik pedig az, hogy hogyan választják ki őket. A játékosok más stílusban játszanak, a szövetségi kapitánynak ezt egy hét alatt nehéz összecsiszolni. Ráadásul mindegyik játékos saját magát tartja a legjobbnak, így aztán a válogatott nem egy igazi csapat. Engem az is zavar, hogy amikor elkezdik a Himnuszt, néhányan ki sem nyitják a szájukat. A Himnusz lelkierőt ad minden magyar embernek, a szurkolónak a lelátón és a játékosnak a pályán. A játékosoknak mindent meg kellene tenniük azokért, aki elmennek és megtisztelik őket a jelenlétükkel. Azt szoktam mondani, mindenkinek két ereje van, a fizikai és a lelkierő.

A sportban elengedhetetlen mindkettő jelenléte, sokszor a lelkierő segít át a nehéz pillanatokon. Ha elveszítem a labdát, akkor nem állok meg és nézem, hogy hová passzolják tovább, hanem elkezdem üldözni az ellenfelet, hogy visszaszerezzem. Több akarat kell, hogy legyen a játékosokban, meg kell tanulniuk, hogy a sikereket nem adják ingyen. Mi más világban éltünk, máshogy készültünk. Tőlünk megkövetelték, hogy péntek este nyolc órakor otthon legyünk, nem lehetett bolyongani, fel kellett készülni a vasárnapi mérkőzésre. Ez így volt Dorogon, így volt Győrben és mindenhol máshol is. Nem örültünk ennek, de magunkévá tettük ezt a gondolkodást és mindent alárendeltünk a jó szereplésnek” – fogalmazott Buzánszky Jenő, aki Szalai Ádámról megjegyezte, ugyan beszédében mindenkit ledegradált, de ő maga sem számít kivételnek.

„Remélem, a szövetségben megtalálják a jövőbe vezető utat, mert az nyilvánvaló, hogy nem jó úton járunk. Nem akarok bántani senkit, de mindenkiben van hiba, az edzőkben, a játékosokban és a módszerekben egyaránt. Nem tartozom a tinédzserek közé, a nyolcvankilencedik évem felé gyalogolok, remélem, még megérem, hogy újra jó legyen a magyar foci” – zárta bizakodva a Nemzet Sportolója.

Névjegy

Buzánszky Jenő 1925. május 4-én született Újdombóváron. Magyar válogatott labdarúgó, az Aranycsapat hátvédje, a Nemzet Sportolója. Pályafutását a Dombóvári Vasutasnál kezdte, majd egy éven át a Pécsi VSK-ban futballozott, ezt követően 1960-as visszavonulásáig a Dorogi Bányász játékosa volt. Noha csábították külföldre, soha nem hagyta el az országot. Trénerként Dorogon és Esztergomban dolgozott, az edzősködéssel 1972-ben hagyott fel, ezt követően évtizedeken át dolgozott sportvezetőként.

1950 és 1956 között 49 alkalommal szerepelt a válogatottban. Tagja volt az olimpiai győztes csapatnak 1952-ben Helsinkiben. Játszott 1953-ban Londonban az Anglia ellen 6–3-ra megnyert összecsapáson, az évszázad mérkőzésén. Az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett a csapattal. A Kazalnak becézett hátvéd a Buzánszky–Lóránt–Lantos összetételű hátvédhármas leggyorsabb tagja volt. Nemcsak a szerelésben és a védőmunkában tűnt ki, hanem az ellentámadások indításában is. Bátran vállalt előretöréseket, amelyeket rendszerint jó beadásokkal fejezett be.

A labdarúgástól sosem szakadt el, napjainkban a KÉSZ Labdarúgó Akadémia „Új Utakon” programjának védnöke, valamint az Ovi-Foci Alapítvány egyik életre hívója. A válogatott mérkőzésekre ma is kijár és a sportág minden rezdülését követi. Aktivitását jelzi, hogy tavaly a londoni olimpián a helyszínen szurkolt a magyaroknak.

Szalai Ádám, a Schalke válogatott csatára élesen bírálta a magyar labda- rúgást, véleménye szerint a futballszerető embereket itthon tíz-húsz éve átverik, ugyanis olyan célokat fogalmaznak meg, amelyek nem reálisak.

„Annyira le vagyunk maradva a képzésben, hogy az valami elképesztő. Az elszántság és a fejlődni akarás hiányzik, aki tanulni akar, az nézze meg, hogyan működnek az európai topcsapatok. Ebből fog a magyar válogatott élni, nem most, 25-27 évesen fogunk megtanulni futballozni.”

Lakner Gábor

Fotó: O. Jakócs Péter