Megvan bennünk a vágy, hogy az értékek felé mozduljunk

Interjú Csorba Jánossal, a Győri Evangélikus Egyházközség igazgató-lelkészével, Szent László-díjassal

„Az istenhit egy biztos alapot jelent, amire lehet építeni, ha úgy érzem, erőm és türelmem határához érkeztem. Erőforrás, támasz, ami meghatározza a napomat” – fogalmazott lapunknak adott interjújában Csorba János, a Győri Evangélikus Egyházközség igazgató-lelkésze, aki a közelmúltban megkapta a város Szent László-díját.

Milyen érzés Szent László-díjasnak lenni?

Először is nagy megtiszteltetés a számunkra. Mondhatom többes számban, hiszen ezt a díjat úgy élem meg, hogy a közösségnek szól, amit képviselek, ezért én vettem át. Nem akarok azonban álszerény lenni. Az Insula Lutherana felújítása nagyon sok szépséggel és rengeteg álmatlan éjszakával járt. A mindenható Isten után köszönettel tartozunk a kiemelt támogatásért Orbán Viktor miniszterelnök úrnak és kormányának, illetve Kara Ákos országgyűlési képviselő, államtitkár úrnak, aki szívén és lelkén viselte ezt a beruházást.

Ez egy csúcsidőszak az Ön és az evangélikusok életében, mondhatjuk ezt?

Igen, ez valóban egy csúcsidőszak. Én alapvetően az emberi lelkekkel foglalkozom, így aztán egyáltalán nem számítottam ilyen díjra. De csúcsidőszak azért is, mivel több mint ötmilliárd forintból megújultak és bővültek közösségünk épületei, s ezt levezényelni nem volt egyszerű feladat. Volt már némi tapasztalatom, hiszen korábbi munkahelyemen, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen az akkori rektornak, dr. Szabó Lajosnak voltam a titkára. A kétezres évek elején kollégiumot bővítettünk, volumenében azonban sokkal kisebb volt a beruházás, mint az Insula Lutherana teljes felújítása. Annak idején magam is részt vettem az építkezés levezénylésében.

Egy ilyen díj átvétele alkalmat ad arra, hogy visszatekintsünk a pályafutására. Mikor, hogyan döntötte el, hogy a lelkészi hivatást választja? Ez egy gyors elhatározás volt vagy lassan érlelődő folyamat?

Lassan érlelődő folyamat. Valamikor a középiskolás évek elején fogalmazódott meg bennem. Az általános iskola után Kecskeméten tanultam, majd a rendszerváltáskor újraindult a Fasori Evangélikus Gimnázium, s oda nyertem felvételt. Az elsőt újrakezdtem, ott fejeztem be a négy évet, s utána következett a teológia, ahol újabb öt év tanulás, majd hét év munka után kerültem Győrbe. Először beosztott lelkész voltam, aztán helyettes lelkész, majd 2006-ban választottak meg parókus lelkésznek.

Miért választotta a lelkészi hivatást?

Az emberekkel való foglalkozás miatt. A családban szilárd alapokat kaptam, édesapám és édesanyám is hitét gyakorló ember volt, sajnos ma már csak édesanyám él. Édesapám ötven évig kántor volt, s minden vasárnap ott voltunk a templomban. Gyerekként ennek persze nem mindig örültem, mert anno a rajzfilmek – amik jobban lekötik a gyerekek figyelmét – mindig vasárnap délelőtt mentek a tévében.

Ha nem lelkész lett volna, milyen hivatást választ?

Talán a gyógyszerészt, mert édesanyám is gyógyszerészként dolgozott, s privatizált egy falusi gyógyszertárat. Erősebb volt azonban az elhivatottság, amely a lelkészi pályára vitt.

Milyen állapotban vannak a lelkek Magyarországon? A rendszerváltás után volt egy nagy templomba járási divat, ez azonban mintha csökkenni látszana.

Úgy érzem, hogy a ma embere egyre inkább ki van üresedve. Egy értékrendszer nélküli, kiüresedett társadalom felé sodródunk. Az emberekben ugyan megvan a vágy a transzcendens iránt, a megoldásokat kínálók száma azonban zavarba ejtően sok.

Gyermekkorom hittantanára mindig azt mondta, vasárnapi kereszténység, hétköznapi pogányság. Ma is megállja a helyét a mondás?

A jól ismert mondás szerint hinni a templomban kell. A hit és a kereszténység azonban a mindennapjainkat kellene, hogy meghatározza. A tízparancsolatban ott van a szeretet kettős parancsa, szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint te magadat. Ha ezt meg tudnánk valósítani, egy sokkal békésebb és kiegyensúlyozottabb világ köszöntene ránk.

Melyik generáció az, amely manapság a hitét gyakorolja? Az idősebb?

Győr ebből a szempontból speciális helyzetben van, mert a fiatalok az iskolán keresztül részt vesznek az egyház életében. Igaz, az érettségi után kirepülnek, és néhány év, évtized után kezdenek visszaszivárogni. Vagyis az óvodástól az aggastyánig, kisebb-nagyobb létszámmal minden réteg jelen van a gyülekezetben.

A kommunista időben még nem volt lelkész, de bizonyára hallott róla sokat. Mikor volt nehezebb megszólítani az embereket, a Kádár-rendszerben vagy azután?

Minden kornak megvan a maga nehézsége. A mainak az, hogy nagyon sok a kínálat, a reklámok világa uralja az embert és nagyon nehéz eligazodni közöttük. Megtalálni a helyes utat.

A fogyasztói társadalom csábításai?

Igen, annyira beépülnek a reklámok az ember életébe, hogy nem tudjuk kizárni. Újságok, rádió- és tévéreklámok kínálják a megoldásokat, csak éppen úgy tűnik, hogy nem hatnak.

Miért van az, hogy sokan akkor keresik az Istent, ha baj van?

Mert amikor segítségre szorulunk, kapaszkodót keresünk. Valamit vagy valakit, aki erősebb nálunk, hatalmasabb a problémáinknál és segíthet rajtunk.

Baj, ha csak akkor keressük, vagy a semminél ez is jobb?

Az nem baj, csak jó lenne, ha utána meg is maradnának mellette, amikor a baj elmúlik. Velünk ellentétben az Úristen az életünk minden eseményében keres bennünket. Akár a nehézségekben, akár az örömökben. Jó, ha feltesszük a kérdést, miért történt az, ami történt? S még jobb, ha az ember a kérdéstől eljut Istenig, s nem feledkezik meg róla később sem, amikor könnyebbé válik az élet.

Gyönyörű lett a felújított Insula Lutherana. Ilyen egy lelkész életében 500 évente van?

Most volt a reformáció 500. évfordulója, így mondhatjuk, hogy ilyen egy lelkész életében valóban fél évezredenként fordul elő. A megújulás felé vezető út azonban rengeteg problémával, álmatlan éjszakával volt kikövezve, s az segített végigmenni ezen az úton, hogy úgy tekintettem rá, mintha a sajátomat hoznám rendbe. A jó gazda vagy jó pásztor szemléletével.

Ez, gondolom, nyomatékosan esett latba, miért kapott Szent László-díjat?

Gondolom igen, ezt tudom elképzelni.

Beszéljünk egy kicsit a magánemberről. Ha éppen nem lelket ápol, mivel foglalkozik, van-e hobbija?

A családomat említeném, feleségemmel van egy lassan hároméves kislányunk, Viktória. Isten után ők jelentik számomra a legtöbbet. A másik nagy hobbim a horgászat. Ez nagyon sokat segít a regenerálódásban, amikor a csendben, esténként eltölthetek két-három órát.

Mi volt a legnagyobb fogása?

Egy 13 kilogramm és húszdekás pontyot fogtam a Dunán.

Említette a családját. A katolikusokkal ellentétben, önök nősülhetnek, gyermekük lehet. A cölibátus felett eljárt az idő?

Pál apostolt tudnám idézni, ha valaki meg tudja magát tartóztatni, az jó dolog, ha nem, akkor nősüljön meg. Persze a nősülésnek is megvan az árnyoldala. A cseréljük le, amit meguntunk vagy elromlott elv az emberi kapcsolatokban is megjelenik. Sajnos még a lelkészek között is előfordul a válás.

Az interjú vége felé hadd kérdezzem meg, önnek mit jelent az istenhit?

Egy biztos alapot, amire lehet építeni, ha úgy érzem, erőm és türelmem határához érkeztem. Erőforrás, támasz, ami meghatározza a napomat.

Vonzó a lelkészi pálya? S min mérhető a siker?

Az egyik legnehezebb foglalkozás, amikor az ember emberekkel foglalkozik, legyen orvos, lelkész vagy éppen pedagógus. Ezt csak az tudja jól végezni, akinek megvan a belső elhivatottsága. Ami különösen is nehéz benne, hogy nem mindig látjuk az eredményt. Van, aki ültet, van, aki öntöz, Isten pedig a növekedést adja. Sokszor előfordul, hogy aki vet vagy öntöz, nem mindig látja a növekedést.

Ha a lelkekkel foglalkozó lelkésznek lelki problémája akad, kihez tud fordulni, a saját Istenéhez?

Az imádság ebben sokat segít és erőt ad. Sok mindent a feleségemmel is meg tudok beszélni, ami nem tartozik a lelkészi titoktartás kategóriájába.

Fotó: Marcali Gábor

Koloszár Tamás