„Mi vagyunk a hab a tortán”

„Érdemes lenne kiszámolni, mennyit éltem a jelenben. Mindig boldog voltam, pedig nem könnyű a pálya” – összegzi Fekete Angéla a 28 évet, amit a Győri Nemzeti Színház tánckarában töltött. A hivatás végére stílszerű befejezés jutott, ősztől pedig új élet kezdődik.

„A 28 év alatt most tapsoltak először csak nekem a nézők. Tánckari tagnak lenni mindig kiszolgáló feladat: díszítjük az operettet, operát, musicalt. Mi vagyunk a hab a tortán. Soha nem volt kiugrási lehetőség, hogy csak nekünk vagy nekem tapsoljanak” – kezdi a mesélést Fekete Angéla, mikor arról kérdezem, hogyan élte meg „utolsó” szereplését, melyet stílszerűen rendezett a sors.

A IX. Magyar Táncfesztiválon ugyanis külön estet szenteltek a színházi tánckaroknak, hat együttes érkezett Győrbe szerte az országból, hogy az általában kiosztott mellékszerepből az est fénypontjaivá válhassanak. Forgács Péter, a győri teátrum igazgatója ekkor búcsúzott el, s köszönte meg három évtized munkáját a táncosnőnek. „Nem számítottam erre, kicsit remegtem, hiszen táncolnom kellett a köszöntés után. De egy profi táncosnak mindig helyt kell állni”. Hangsúlyozza, tánckari tagnak született, nem vágyott soha szólókarrierre. A hivatáshoz természetesen nem elég a tánctudás, „aki a színpadra vágyik, abban kell lennie valami plusznak. A deszkákon teljes odaadással csak a művészetre szabad koncentrálni.

Gyakran mondják, hogy nem élünk a jelenben, mert a múlton tépelődünk és a jövő miatt aggódunk. Érdemes lenne kiszámolni, hány évet töltöttem a jelenben. Mert a színpadon maximálisan a pillanatra koncentrálunk, mindent kizár az ember”. Egy táncos élete nem könnyű, a színházi lét időbeosztása pedig külső szemlélőként finoman fogalmazva sem „normális”. „Sokan azt gondolják, nem összeegyeztethető a táncművész pályával a gyerekvállalás. Én négy gyereket akartam, kettő született. Mi a próbatábláról éljük az életünket és a havi műsortervről. Meghatározza az életünket a színház, nem tudunk előre tervezni. Szeptembertől júniusig szinte csak a hétfőink szabadok. Persze vannak olyan időszakok, amikor nem próbálunk, csak fellépéseink vannak. De nekünk minden előadás ünnep, 28 boldog év áll mögöttem” – mosolyog, s arról kérdezem, hogyan lehet elengedni mindezt? Semmilyen negatív érzése nincs – árulja el, aki ezt a pályát választja, tudja, hogy egyszer véget ér. Sérülés nélkül táncolta végig a három évtizedet, ami nagy szó, hiszen a színpadi karriert bármikor keresztbe törheti egy szerencsétlen lépés. „Ez pedig tragikus, nem is tudom, hogy lehet túlélni a pálya és a színház szerelmeseinek.

Tudni azt, hogy elfáradtunk, csúnya kifejezéssel „lejárt a szavatosságunk”, egészen más. Egy idő után felfogja az ember, hogy most már vége. Elfogadom az idő múlását, egyébként is, a lelkem nem öregszik, csak a testem, azt meg túl kell élni. Örökké 16 éves maradok” – nevet, s megegyezünk, ez nem csak alkat s hozzáállás kérdése, rengeteget számít, hogy mindig azt csinálhatta, amit szeret. Na és fiatalon tartják a gyerekek is, hiszen a színházi léttel párhuzamosan végig tanított. A legnagyobb elismeréseként tartja számon, amikor egy ötéves kislánytól megkérdezték, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, és ő azt felelte: Angéla néni. Szerinte a tánc mindenkié, soha nem késő elkezdeni.

A Dance 4 You Táncstúdió egyik alapítójaként úgy tartja, a tánc erőt ad a léleknek, felszabadultabbá tesz. „4–18 éves tanítványaink vannak, táncelőkészítő gimnasztikát, klasszikus balettet és jazztáncot oktatunk nekik, két éve pedig már hiphopot is, melyet a fiam tart.” Angéla gyermekei is táncolnak ugyanis, a tánckarok gálája után kapott tőlük egy „oklevelet”, mellyel megköszönték, hogy édesanyjuk átadta nekik a tánc szeretetét, melyet kincsként őriznek. „Látták a pálya hátrányait is, mégis ezt választották. Kaptuk is másoktól a kritikákat: ez nem egy életbiztosítás, nem nyugdíjaspálya. A szakma valóban telített, a tehetség mellett szerencse is kell a sikerhez”.

Hozzáteszi, örökké hálás marad szüleinek, akik elengedték Jánossomorjáról a pécsi művészeti iskolába, majd a Pécsi Balett társulatába, ahol két évig táncolt. Mesél a másik végletről is, rengeteg olyan szülővel találkozik, akik saját, meg nem valósított álmaikat erőltetik gyermekükre, ezért íratják be tánciskolába.

A következő évaddal új élet kezdődik Angéla számára, felkérték, legyen ügyelő a színházban. Boldogan vállalta, nem áll távol tőle a munkakör, a háttérből segítheti a kollégáit. „Próbálom átadni, hogy kell létezni egy művésznek alázattal és hivatástudattal. Mert ez a legfontosabb, hogy ezt megtanítsuk a fiataloknak”. Ügyelőként a próbafolyamat kezdetétől a premierig részt vesz a darabok megszületésében, az előadások alatt pedig ő szólítja színpadra a műszakiakat és a művészeket az öltözőből, tulajdonképpen az ügyelő irányítja az előadást.

„Még bele kell tanulnom, olyan technikai részleteket is tudni kell, hogy hogyan áll össze a zsinórpadlás, vagy miként mozgassuk a díszletet. Nem tudom, van-e különbség a táncos pálya felelőssége és e között. Mindkét esetben csapatban dolgozunk, és itt sem lehet hibázni” – szögezi le, és a végén elárulja, egyvalami csábíthatná el a színháztól, mégpedig egy kézimunkaüzlet. „Beguggolnék egy üzletbe a fonalak és a kötőtűk közé és jelmezeket kreálnék” – mondja, s megakad a szava: „Látod? Mégsem tudok messze menni a színháztól, még gondolatban sem.”

Zoljánszky Alexandra

Fotó:O. Jakócs Péter, Marcali Gábor