„Mindig érkezik mentőkötél”
Az egyik legnépszerűbb kortárs írónőnk, Jókai Anna volt Simon Róbert alpolgármester vendége a Szabadhegyi Találkozásokon.
Jókai Annával kapcsolatban nem lehet a kérdést kikerülni, rokona-e Jókai Mórnak? „Semmilyen rokonság nincs köztünk, mégis kötődöm hozzá, anyám korán megmutatta a műveit. Mikor elindultam a pályán, az Élet és Irodalom akkori főszerkesztője azt mondta, lehet, hogy maga tehetséges, de ilyen névvel senki nem fogja megjegyezni. A kisördög azt mondta bennem, majd én megmutatom neked, igenis meg fogják jegyezni a nevem! ” – emlékezett vissza az írónő.
Jókai Annát már gyerekkorában is érdekelte az írás, de a színészettel is kacérkodott. Utóbbiból nem lett semmi, írni szerencsére elkezdett 30 fölött, mikor már tanárként dolgozott. Addig azonban tett egy kis kitérőt, főkönyvelő lett. „Nem voltam hős 1956-ban, egy dolgot csináltam, amit egész életemben: beszéltem. És segítettem a Vöröskeresztben élelmet osztani, láttam mindent, nagyon drukkoltam. A bukás után a főnököm elsőként lépett be a pártba és ítélte el azt a forradalmat, amiben maga is részt vett. Én buta zöldfülű pedig megmondtam neki, hogy szégyellje magát. Kirúgtak. Így lettem botcsinálta főkönyvelő”. Jókai Annát egy szociális foglalkoztatóba küldték, remélve, egy átvizsgálás során kiderülnek a hiányosságai, és komolyabban megbüntethetik.
„Azt az érzést, mikor a hónap végén minden szám egyezett, nem tudják elképzelni. A drága beosztottjaim, akik öregek, betegek voltak, de könyvelni tudtak, vigyáztak rám és tanítottak. Büszkén jelenthetem, hogy szerintem az egyetlen magyar író vagyok, aki maga csinálja az adóját” – nevetett. A főkönyvelői állás mellett elvégezte az ELTE magyar-történelem tanár szakát, majd 14 évig tanított. „Nem ott zajlik az igazi pedagógia, ahol jómódú családok gyerekei teszik le a feneküket a padba, hanem ahol nehéz körülmények között élő gyerekeket kell tanítani. Hálás vagyok, hogy ilyen iskolákba helyeztek”. Már akkor próbálta írásba fordítani, amit fontosnak tart, de mint mondja, a tanári és az írói munka különbözik.
„Egyszer folyosós tanárként azt látom, hogy két fiú egymásba gabalyodik és tépik egymás fülét. A tanárnő odamegy és szétválasztja a gyerekeket. Na de az író! Az először megnézi az eseményt. Na ezt nem lehet a pedagógiában. De abban Németh Lászlóval értek egyet, hogy minden valamirevaló író végső soron tanítani akar”. Első novellapublikációja sem szakadt el az iskolától, Magyaróra címmel jelent meg. „Dolgozott bennem a gyerekkori vágy, de nem akartam tucatember lenni, olyan, aki le tud írni néhány normális mondatot és azt hiszi, ő találta fel a spanyol viaszt. El voltam keseredve. Egy szeptemberi vasárnap leküldtem a gyerekeimet a játszótérre és ölembe vettem a gyúródeszkát, íróasztalom nem volt. Azt mondtam, ha most sem tudom megírni, amit annyira szeretnék, ami úgy fáj és olyan szükség lenne arra, hogy a világ értse, akkor abbahagyom, bedobom Isten kötényébe, csináljon vele, amit akar. Megírtam a Magyarórát, másfél órás kis novella volt. Ez lett az én hét krajcárom” – mesélte. Ezt még számos novella, regény, esszé és vers követte, 1974 óta csak az írói hivatásának él, az egyik legnépszerűbb kortárs írónk. Fő témái között szerepel az ember és a családféltés.
„Egyre többen gondolják, hogy csak véletlenül idepottyantak, majd porrá válnak és előtte-utána nincs semmi. Amíg pedig az élet tart, addig élvezni kell. Ez mutatkozik meg a családszemléletben is. A szinglik, egykék világát éljük, a fiatalok egy része kezdi azt hinni, hogy a család nyűg. Hiba, hogy sokszor nem jól beszélünk a családról. Röstellném magam, ha azt mondanám, gyorsan házasodjatok meg, házasságban élni egy lampionos kerti ünnepély életetek végéig. Ez egy nagy hazugság. Családban, házasságban élni nehéz munka. Ha úgy készülünk a családra, hogy ez egy létfeladat, akkor egész más lesz. A házasság az élet fontos összekapaszkodási területe. Sokan félnek az alkalmazkodástól, pedig csak szeretetből kell megérteni és segíteni a másikat. Hálás vagyok, hogy fiatalon, 22 évesen szültem, így még most is tudok adni az öt unokámnak.”
Azt is elárulta, szeretne egy memoárt írni, ha lesz annyi ereje, hogy önmagát őszintén átvilágítsa. „Olyan visszaemlékezést írnék, amely az elmúlt 20 év történetét mutatja be a furcsa szemüvegen keresztül, amit én spirituális realizmusnak nevezek.” Végül a következő szavakkal búcsúzott a közönségtől: le kell szoknunk arról, hogy azt mondjuk, kicsik vagyunk, úgysem tudunk tenni semmit. Az apró dolgokon múlik minden! És ne feledjék, ha gödörbe kerülnek, és úgy érzik, nincs tovább, mindig jön Isten mentőkötele. De nekünk kell megfognunk azt és felkapaszkodnunk!”
Zoljánszky Alexandra
Fotó: Marcali Gábor