Molnár István: Ezek az igazi, régi győri kandeláberek

Molnár István atyai szeretettel simogat meg egy lámpaoszlopot. Azt mondja, vasnak látszik, de nem az, saját kezűleg öntötte Abdán a nyolcvanas években, alumíniumból. A Liszt Ferenc utcában tizenhét, a Tejfölös asszony szobránál három, a Káptalandombon hat darab, többségben dupla karú kandelábert állítottak fel kettesben a gyerekkori jó baráttal, Kertai Zoltánnal. A lámpásbizniszhez tartozott ötvennégy darab falikar is, ezek java világít a Kisfaludy-szobortól a Frigyládáig. Az elsőt, a legrégebbit most bontották el a fallal együtt a Dunakapu tér környékén, Bertáné zöldségboltjánál. Kár érte, nagyon szép, nyolcszögletű, üvegburás falikar volt.

Sétálunk a Liszt Ferenc utcán, fotósunk keresi a legjobb hátteret Molnár István első, újságban megjelenő fényképéhez. Közben megtudom, hogy riportalanyunk hatvanhat éves, Révfaluban gyerekeskedett, családját az 1954-es nagy árvíz mosta át Nádorvárosba. A Gárdonyi utcai gimnáziumban érettségizett, majd géplakatos, villamossági műszerész, diszpécser és áruforgalmi előadói szakképesítéseket szerzett különböző iskolákban és munkahelyeken.

A nagy fordulat akkor következett be életében, amikor a vaszari téesz melléküzemágának országjáró üzletkötőjeként meglegyintette a szabadság szele. Molnár István és barátja másodállású maszekként kültéri világítótestek gyártásába kezdett, a prototípust egyszerűen megrendelték a Quelle katalógusból. Első műhelyüket a Bartók Béla úton, a Kristály étteremmel szemben nyitották meg.

A magánvállalkozás és a városi tanács gyümölcsöző kapcsolata utcabútorok, forgalomterelő bábuk gyártásával kezdődött, a kovácsoltvas vagy fehércement alapú golyókból és láncokból máig látható néhány példány, egyebekmellett a Nádor tér környékén. Ezek a város igénye szerinti méretben és teherbírással készültek, saját tervek alapján.

Molnár István a kovácsoltvas láncszemeket is maga öntötte, hajlítgatta, három évtizede nyüvik őket a győriek. A szocreál műanyag utcalámpákat, világító gömböket felváltó belvárosi kandeláberek a második nagy megrendelést jelentették, de ezért már versenyeznie kellett a Bartók Béla utcai műhelynek. Ők nyertek, mert a fővárosi konkurencia árának feléért az eredeti győri lámpák pontos másolatával pályáztak.

Azt mondja Molnár István, szerencséjük volt, mert a Zrínyi utcai rendőrséggel szemben, Kuti kőfaragó kertjéből, a gaz alól, a föld alól előkerült négy darab régi, világháború előtti győri kandeláber. Nem volt rajtuk se felirat, se szignó, de mindenki, a tanács és a városszépítő egyesület emberei is tudták, hogy ezek az igaziak. A fa öntőminta kifizetésébe a váci városi tanács is beszállt, a gyártás fellendítette a kétszemélyes Molnár–Kertai céget. Alumíniumöntödét építettek Abdán, s felvették első segédjüket, a kacska kezű Kelemen Pista bácsit, aki dolga szerint a lámpaüvegeket csiszolta fehérre fehérvárcsurgói öntőhomokkal. A nyolcvanas évek szép története a rendszerváltással ért véget, egyszer csak azt mondták a vállalkozóknak, hogy azt a kevés pénzt, ami közvilágításra van, elviszi az égőcsere. Állunk Molnár Istvánnal a Liszt Ferenc utcában. A fotó már elkészült, rajta vannak a kandeláberek is. Nyomok, amit egy mesterember hagyott szülővárosa képén.

A város

„Negyvenkét év munka, vállalkozás után már csak kívülről figyelem, mi történik a városban. Tetszik, hogy felgyorsult az élet, egyre több az építkezés, egyre szebbek a műemlék házak, utcák, terek, egyre több másodlagos gyártó találja meg itt a számításait. Csak az új, mostanában felállított kandeláberekkel van bajom. Ez már nem kézi munka. Daróc a csipkéhez képest.”

A nyugdíj

„Vagyonőrködéssel egészítem ki a nyugdíjamat, de az ipart se hagytam el teljesen. Kerti lámpákat készítek fémből, műkedvelő fafaragóként is eljutottam egy kiállításig. Azt faragom, amit a fa, a természet diktál. ”

Gaál József

Fotó: Marcali Gábor