Schmal Károly – Szabálytalan rend című kiállítása nyílt meg szombaton este a győri Esterházy-palotában (Győr, Király utca 17.).
A művész elmúlt negyven évének alkotásaiból válogatott kiállítását Andrási Gábor nyitotta meg.
“Schmal Károly számára a képzőművészet a gondolkodás formája és érzéki örömök forrása egyszerre. Jólismert stiluskategóriákat segítségül hiva: “konceptualitást” és “lírai absztrakciót” egymásra vonatkoztatni képes munkái jellegzetesen reflektiv természetűek. Ez a reflexió kétirányú, A művész a határozott, tiszta, geometrikus vonalképződményeket /átlókat, tengelyeket/ szabad, improvizatív gesztusok /kötetlen ceruza-és ecsetvonások, a papír felületét gyüro-roncsold akciók/ közegébe helyezi. A kétféle formai karakter áthatja egymást: a rend momentumai eleven élettel telítődnek; az esetlegesnek látszó és csupán a múló pillanat hitelességét őrző festőiség nyomai a szerkezet tartásával gazdagodnak. Kényes, minden alkalommal újra alkotandó, minden képen ismét kivívandó egyensúlyról van szó, hiszen a puszta Törvény képe az érzéki élet elevenségét nélkülöző jel vagy embléma; a Törvény tisztázottságát – az objektív, az isteni tökéletességre utaló elemet -nélkülöző mű az artikulálatlan, ösztön szeri puszta személyesség képe marad.
Schmalnak ezt a mi belső összetettségével szemben támasztott igényét a huszadik századi magyar festészet felfedezésre váró mestere, Yeazelszky Béla is megfogalmazta: “…a képben együtt kell lenni a véletlennek és a konstrukciónak”. Schmal konceptualitása is kettős természetű. Egyfelől közvetlenül a Törvénnyel kapcsolatos, s ez – ha szabad ilyet mondani – az istenélmény, mint “koncepció”. A művész az istenélmény valóságának alapján áll és ebből a pozícióból mindig a megváltást – a megváltásért folyó szellemi küzdelmet – festi, rajzolja papírjára. Másfelől ez a konceptualitás merőben szakmai jellegű tehát a festészettel kapcsolatos s ez a kép – az érzéki és a fogalmi dimenziókra egyszerre nyitott entitásként tételezett kép – mint koncepció. Az így értelmezett kép összetevői – a Törvény /a konstrukció/ és a pillanat /a véletlen/ formái szüntelenül a kölcsönös megkérdojelezettseg állapotát mutatják. A Törvény felől nézve, a Törvényhez képest az eredmény rendre elégtelen, ahogy Duohamp mondta: a szemnek, a “retinának szóló”, korlátozott érvényű “vizuális csinálmány”; a véletlen felől nézve pedig szinte minden formai képződmény elfogadható képnek, értelmezhető képként.
Ebből eredő kétségei és kudarcai ellenére Schmal nem fogadja el a kép “posztmodern” relativizálódását, eljelentéktelenedését. Dacol az “ezredvégi paradigmával”: a képet, mint szellemi létezőt hatástalanító, pusztító helyzeten felülemelkedni tudó kívülállók iróniája ugyanolyan távol áll tőle, mint a tagolatlan részérvényüségek közé alámerülők cinizmusa. A legegyszerűbb eszközökkel – ceruzával, tussal, alig rajztáblányi papíron – a legnehezebb feladatra vállalkozik: menteni a menthetőt, az egyre lehetetlenebb, egyre fenyegetőbb körülmények közepette is újra és újra kicsikarni a létből az élet-teljes rend bizonyságát: a Képet.” Andrási Gábor (1994. Az Alpok-Adria kiállítás katalógusa).
A tárlat június 2-ig látogatható hétfő kivételével minden nap 10 és 18 óra között.
Fotó: Marcali Gábor