„Ezt nem lehet tanulni, szükséges egy olyan jóisten által adott lélek, ami iránymutatást ad, hogy mi a feladatunk. Ez a feladat pedig a Pro Urbe Győr elismerés átvételével megerősödött bennem” – mondta dr. Báthy Andrásné, aki huszonöt éve vezeti a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Nyugat-Magyarországi Regionális Központját, márciusi nemzeti ünnepünk alkalmából pedig díjat vehetett át.
A keresztény értékeken alapuló Magyar Máltai Szeretetszolgálatot 1989-ben alapította a győrzámolyi születésű Kozma Imre atya a Szuverén Máltai Lovagrend tagjaként. Ugyanebben az évben ötvenezer NDK-beli menekült átmeneti elszállásolását és élelmezését segítették. A délszláv háború idején sikerült a vukovári szerb parancsnoknál elérnie, hogy a városban rekedt időseket, nőket és gyerekeket Magyarországra evakuálhassa. A szolgálat azóta kiterjedt hazai hálózattal rendelkezik és az ország egyik legnagyobb segélyszervezetének számít.
A hit védelme és a szegények szolgálata – több mint kilencszáz éve ez minden Máltai-szervezet jelmondata a világon. Mit jelent ez a gyakorlatban itt, Győrben?
A ’90-es évek elején, amikor megalakult a szervezet, más szükségletek voltak a régióban. A Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban Kozma Imre atya hívószavára több százan jöttek össze, és az akkori események meghatározták a feladatokat. Miután ezek elmúltak, a szegényekre fókuszáltunk. Rengeteg segélyszállítmány érkezett külföldről, rendszeresen osztottunk adományokat, majd itthon is felélénkült az adományozási kedv. Az alázatból történő segítségnyújtás határozta meg a tevékenységünket, hiszen a kereszténységünket azzal mutathatjuk meg, hogyan élünk magunkban, valamint szűk és tágabb környezetünkben. A ’90-es évek közepén merült fel a szükséglet, hogy karoljuk fel a fogyatékkal élőket, majd a munkanélkülieket, hiszen a rehabilitáció csúcsa a munka. Jelenleg 19 intézmény tartozik hozzánk, 10 pályázati programunk fut – köztük a jelnyelvi tolmácsszolgálat. Hátrányos helyzetűeknek és családjaiknak is elkezdtünk programokat szervezni, hiszen láttuk, az adomány mellett perspektívát is kell adnunk. A 2000-es évek eleje nagy áttörést jelentett, előtte két-három alkalmazottal dolgoztunk, jelenleg 332 fő tartozik a régióhoz, közülük 47-en megváltozott munkaképességűek. Létrehoztunk egy átjárható támogató rendszert, a tevékenységünk kiterjedt a családok irányába is. Az önkormányzat pedig felismerte, hogy a civileknek is vannak olyan erőforrásaik, amelyeket ha ők jól irányítva használnak, akkor meg tudják erősíteni a település szociális ellátórendszerét.
A tevékenységük másik meghatározó eleme a katasztrófák idején való segítségnyújtás. Ezeket a helyzeteket miként élik meg?
Együttműködünk a katasztrófavédelemmel árvizek alkalmával, tömegbaleseteknél, és megéltünk vörösiszap-ömlést, hóhelyzetet és migránsválságot is. Két éve nincs katasztrófa. Vészhelyzetben nagyon sok önkéntes is csatlakozik hozzánk, őket jól kell koordinálni, hogy kvalitásaik szerint cselekedhessenek és érezzék, milyen fontos a segítségük. A nehéz helyzetekben a mi csapatunk is megerősödik. Bizton állítom, hogy a katasztrófa a legnagyobb közösségerősítő és -építő helyzet.
A régióban ma mik a fő problémák?
Fókuszálnunk kell az egyedül maradt idősekre, társadalmi összefogás szükséges, hogy észrevegyük, akiknek szüksége van másokra. Én is látom őket nap mint nap. Például egy néni délután négy és öt között egyedül sétál és nézi, ahogy az óvodások jönnek ki a szüleikkel az óvodából. Tudom, hogy az ő gyerekei és unokái távol vannak. A magány oldására és a generációk találkozásának elősegítésére számos jó kezdeményezése van a városnak, és a mi Családi körünk, Védőhálónk is ugyanezt szolgálja. Megváltozott a környezetünk, fontos felelősségünk lett a családi kohézió. Erre szeretnénk adekvát programokat megvalósítani, például indul a K.L.A.SZ. (Küzdelem–Lehetőség– Alternatíva–Szermentesség) projektünk, ami az ifjúságnak szól. Más szervezetekkel összefogva próbálunk a fiatalok körében jelen lévő alkohol- és drogproblémákra alternatívákat adni, a közösség, a kultúra, a tudomány erejével megmutatni, hogy lehet az életet másképp is élvezni.
Más módszerrel dolgoznak, mint a többi karitatív szervezet, ahogy mondta is: nem elég segíteni, a bajban lévő embereket kísérni kell. Ők nyitottak erre?
Ha alázattal, hitelesen tudjuk ezt tenni, és nem kérkedve, akkor megnyílnak felénk. Önkéntes rászoruló mindig van, viszont sokan méltóságból nem kérnek, a társadalom feladata, hogy erre felhívja a figyelmünket. Advent idején több mint tíz éve gyűjtünk a rászorulóknak, ez az akció jó mércéje annak, hogy milyen éppen Magyarországon az adományozási kultúra. Lehet, hogy súlyra és darabszámra kevesebb az adomány, de a minőség szemmel láthatóan javult. A jólelkű embereknek fontos, hogy amit adnak, azzal ne alázzák meg a másikat. Egyre többeknek jut eszébe, hogy a háztartásban feleslegessé vált dolgokat valaki még tudná használni.
Miben lehetne még segíteni?
Szeretnénk jóérzésű főiskolásokat, egyetemistákat megszólítani, hogy tartsanak hátrányos helyzetű gyerekeknek nyelvi korrepetálást, hiszen vannak olyan diákok, ahol a háttérben ott van a tudás, de nincs anyagi lehetőség, hogy különórára járjon, fizetős szakkörre, illetve csellengve tölti a délutánjait. Ebbe bekapcsolódhat a harmadik generáció is, a frissnyugdíjas pedagógusok.
Huszonöt éve dolgozik a Máltainál. Hogyan terelődött az útja az emberek szolgálata felé?
A Máltai a harmadik munkahelyem, a pályafutásomat a kaposvári kórházban kezdtem az idegsebészeti osztályon főnővérként. Férjhez mentem és Győrbe költöztünk, az itteni kórházban folytattam az egészségügyi munkát, az anesztézián. Amikor megalakult a Málta győri szervezete, hívtak segíteni. ’92-ben aztán felkért Jungi Csaba, hogy vállaljam el a helyi szervezet ügyes-bajos dolgainak menedzselését. Nagyon szerettem az egészségügyben dolgozni, de ez megváltozott a lányom születése után. Más szemmel néztem a dolgokat, sokszor szembesültünk nehéz helyzetekkel, főleg baleseteknél és műtéteknél, ami lelkiekben mindig mélyen érintett. Bennem akkor még rengeteg erő, energia és ambíció volt, az anesztéziában pedig egyre több lett a gép, és egyre kevesebb lett a betegekkel a kapcsolatom. Azt éreztem, hogy ennél sokkal többet kellene adnom, ezért jöttem át a szociális területre.
Az empátia mellé hegyeket megmozgató cselekvőkészség is társul. Hogyan alakulhatott ez ki önben?
Sokat meghatároz, hová születünk. Egyszerű, de szép gyerekkorom volt, szerető családban. Korán önálló lettem, minden tanulmányomat munka mellett végeztem, természetes volt, hogy ne várjam, hogy helyettem bárki bármit megcsináljon, amíg azt én is meg tudom. Most sem szánhatnék ennyi időt másokra, ha nem lenne ilyen megértő családom. A lányom úgy nőtt fel, hogy vasárnaponként vittük a kis piros lábasban a híd alá a két hajléktalannak félretett ebédet. Ott volt velem ő és a férjem is önkéntesként, amikor szűrővizsgálatokat végeztünk vagy szendvicseket készítettünk. Sokszor a lakásunk is átjáróház volt, mert az volt a bázis katasztrófahelyzetben. Ezt nem lehet tanulni, szükséges egy olyan jóisten által adott lélek, ami iránymutatást ad, hogy mi a feladatunk.
Lélek és erő, hiszen amellett, hogy másokon segíteni lélekemelő, megterhelő is folyton a nehéz helyzetekkel szembesülni.
Talán még az egészségügyből hozom az irányt, hogy nem jó és nem elég az együtt szenvedés, a lelki jelenlét a fontos, ezáltal az erőnyújtás. Illetve fontos, hogy tudjunk pozitívak lenni. Először mindenkiben a jót keresem. Vannak és voltak csalódásaim, de a rossz események sorozatából ki kell szűrnünk a jót, így tovább tudunk lépni, helyesen cselekedni és dönteni. Hiszen ha a problémát a jó oldalról fogom meg, akkor megtalálom a megoldást.
Kozma atya egy közelmúltban tartott misén azt mondta, annyit érnek a kapcsolataink, amennyi keresztet felveszünk egymásért.
Annyit szeretnék hozzátenni, hogy az életünkben két fontos pillanat van: amikor megszületünk, és amikor megtudjuk, hogy miért. Nekem a Pro Urbe díj azért fontos, mert most tudatosodott, hogy miért születtem. Végiggondoltam a 25 évet, és megerősödött bennem a hit, hogy érdemes segíteni másoknak. Ezt a visszaigazolást csak ritkán lehet a mindennapokban megkapni. A közelmúltban, a kerek évfordulóra a munkatársaim megleptek egy albummal, amibe mindenki írt valamit. Tudják, hogy rám mindig számíthatnak. Én is támaszkodhatom rájuk, számos eset volt, hogy éjjel jött a telefon, hogy menni kell másokon segíteni, legyen az árvíz, migránshelyzet vagy vörösiszap, a nap 24 órájában rendelkezésre álltak.
Van egyáltalán szabadideje?
Talán egyre több lesz, a segítőim sokat le tudnak venni a vállamról. Egyébként nagyon szeretek sétálni, volt két balesetem, megsérült a gerincem, majd a nyakam is, szóval ezt újra kellett tanulnom, magam is megváltozott munkaképességű vagyok.
Fontos felelősségem, hogy amit itt az elmúlt 25 év alatt sikerült felépíteni, miként tudom az utókornak továbbadni, hogy megmaradjanak az értékek. A szervezetünknek szüksége van a fiatalos lendületre is, én pedig szeretnék a jövőben a digitalizált világ helyett az emberközelibb tevékenységnél maradni. Engem ez tölt fel.
Fotó: Marcali Gábor
Zoljánszky Alexandra