„Nyolcvanéves leszek, na ez az igazi jubileum!”
„Csak addig szeretnék élni, amíg az operett él” – mondta Bede-Fazekas Csaba, a Győri Nemzeti Színház művésze annak kapcsán, hogy az opera- és operett szerepeiben nyújtott teljesítményéért a Musica Hungarica Kiadó Életműdíját vehette át a közelmúltban.
Ötven éve van a pályán, Győrben közel negyvenöt éve játszik. Szép, kerek évfordulókon kapta az elismerést. Nagyon szereti önt a közönség, fontosak a díjak is ennyi színpadon töltött idő után?
A díj nem függ az időtől. Az elismerés egy jelzőtábla, hogy jó úton járok, és bizonyíték, hogy ezt észrevették mások is. A legjobb, hogy általában ezek az elismerések olyanoktól jönnek – ez vonatkozik az újságkritikákra is –, akiket nem is ismerek. Mindig meglepetés. Az utóbbi időben nem panaszkodhatom, minden évre jut visszajelzés. De csak az utolsó húsz évben van ez így, előtte nem kaptam semmit. Meg kellett öregednem hozzá. De visszatérnék arra, amit mondott, mert a legfontosabbat kihagyta: nyolcvan éves leszek két hónap múlva, na ez az igazi jubileum!
A díjak előtt volt, hogy azt gondolta, rossz úton jár?
Sokáig volt bennem bizonytalanság, már ötven is elmúltam, mikor az első állami elismerést kaptam. Sokszor gondoltam rá, vajon jó az, amit csinálok? Persze az is elismerés, hogy mindig a megfelelő szerepeket kaptam, pedig sosem hízelegtem értük. Sokszor kérdezik, van-e még szerepálmom? Nincs, amit adnak, azt eljátszom. Úgy érzem a zenés műfajokban lényegében minden szépet és érdekeset elénekeltem. Prózában kevesebbet szerepeltem, de az nem is az én műfajom. Elégedett vagyok, és az sem rontja a közérzetem, hogy vidéken maradtam. Nagyon szeretek Győrben, el sem mennék. Egy-egy szerepre igen, szinte az ország minden színházában megfordultam mint vendég.
A színház honlapján szerepel, hogy több mint kétszáz szerepet játszott. Ez az adat még helytálló?
Majdnem háromszáznál tartok. Vannak darabok, amikben több szerepet is játszottam. A János vitézben például négyet, fiatalon Jancsi voltam, most Bagót alakítom. Döbbentem nézem vissza a darabok címeit, hogy lehetett ezt megcsinálni? Egyik nap egy prózai szerep, mesedarab másnap, aztán egy opera, majd egy operettszerep. Mindegyik más habitust igényel, nem volt könnyű.
Tehát ön egy jolly joker. Ez igénybe veheti az embert…
Úgy látszik, hozzászoktam, a sportolók izomzata is bírja a terhelést. Mert a hangom azért még mindig szól. Ez a színpad egyébként különösen megterheli a hangszálakat, bár amióta mikroportot adnak, kevésbé.
Miben változott az évtizedek során a színház, a közönség?
Sokban. Például amikor idejöttem, többnyire állandó társulat volt, ma sok vendég jön. A színészek mindent elvállalnak a létbizonytalanság miatt. A közönség is megváltozott, régen az operett volt a mindenük, ma a fiatalok inkább a musicaleket kedvelik, meg is változott a műsorrend.
Sokszor temették már az operettet, mégis élő műfaj, az idei évadban is lesz bemutató.
Nem kell komolyan venni. A színházat is temették már, hogy mi szükség rá a televízió mellett. Csak addig szeretnék élni, amíg az operett él. Akkor halhatatlan leszek. A szívből dalolóké a műfaj. A musicalé is, de az más stílust igényel. De azt hiszem, az a jövő. Minden változik, de ez az élet rendje, jól van ez így.
Zoljánszky Alexandra
Fotó: Buchmann-Horváth Emese