Opra Vilmos: Ki ne szeretne újra fiatal lenni?

Csomagol a stáb, Szegedre, a Dóm téri játékokra utazik. Opra Vilmos úgy készül, két hétig lesz távol, dolga szerint Kentaur háttérképeit vetíti díszletre

Tíz éve dolgozik a színházban, kezdetnek külsős szakértőként bízták rá a kínosan elavult hangberendezés cseréjét, később hangtárvezetői státust kapott. Projektorok, mikroportok és egyéb profi kütyük tekintetében ma már jól áll az intézmény, de ezeket most hagyjuk, másféle leltár miatt ültünk félre a büfé sarkába.

Opra Vilmos meséje úgy kezdődik, hogy a család a törökök elől az örmény óhazából Erdélybe, onnan a második világháborús orosz front miatt tovább, Magyarországra menekült. Édesapja az 1956-os forradalom idején Mosonmagyaróvár járási ügyésze volt. Öt gyerekkel maradt állás nélkül, mert nem asszisztált a bukás utáni megtorláshoz. A famíliát végül Győr fogadta be, a jogászt a Kisfaludy Színház alkalmazta kellékesként. Tologatta a kiskocsit. Vilmos 1972-ben végzett a Révaiban, ahol leginkább a Rain nevű rockegyüttes technikusát tisztelték benne. Amikor felvételizett a fővárosi, Gyáli úti műszaki főiskolára, már a házi készítésű erősítők szakértőjeként konzultálhatott a tanárokkal. Felvették, sőt, egy hiánycikknek számító csövet is kapott ajándékba. Úgy volt, mikrohullámú átjátszó tornyokat üzemeltet majd, ehelyett már főiskolásként diszkós lett. Az Eklub bakelitlemezeinek slágereit egy Mambó magnó szalagján hazamentette, s a Rain klubjában, a koncertek szüneteiben játszotta le a hálás győri közönségnek.

Azt mondja Opra Vilmos, hogy őt igazából nem a zene, a látvány, a siker érdekli, hanem a műszaki megoldások. A hetvenes-nyolcvanas években minden második srác diszkós akart lenni. Az aktuális slágereket bárki lenyúlhatta az osztrák rádiókból, de akik nem értettek a bütyköléshez, leégtek, mert a cucc, az ócska erősítő, a moziból kiselejtezett hangfal nem bírta ki abuli végéig. A mezőnyben műszaki zseninek számító Opra Vili országos hírnévre tett szert, neve a minőséget jelentette a debreceni egyetemistáknak éppúgy, mint a tihanyi Kör presszó vagy a mosonmagyar óvári Vár klub fiataljainak. Amikor a nyolcvanas évek újdonságaként megjelent a videodiszkó, egy szovjet csöves tévéből épített monitort. Három ember vitte fel az emeletre, de működött.

Tihanyban már három könnyűszerkezetes, rajztáblákból összeszegelt televízió szolgáltatta a képet. A lézertechnika 1990-ben lett az Opra-show része. A kerekeken guruló szovjet lézerágyú vízhűtéses volt, csapról működött, sugara nem érhetett embert. A lézer közege a füst, ami egy Trabant két rezsó közé spirálozott réz fékcsövéből érkezett. A füstgyártás a cső másik végére húzott, babaolajjal töltött szódásszifonban történt, az olajat a patron robbantotta be. Tűz esetén mindig akadt egy önkéntes, aki az egészet beledobta a Balatonba. Opra Vilmos és fia, Dániel magánvállalkozása profi sugárjátékokkal, 3D-s animációkkal foglalkozik, de a múltra, a lemezlovas kétezer darabos bakelitarchívumára is egyre többen kíváncsiak.

Megkérdeztem, mi lehet az oka a retrodiszkó mai népszerűségének, amire az a kérdés jött válaszként, hogy ki ne szeretne harminc-negyven évvel fiatalabb lenni? Sorban állni a városháza oldalánál az ÁFÉSZ-klubba szóló, tízforintos belépőjegyért. Eltölteni egy éjszakát a Radó-szigeti Jerevánban, ahol a bárzenészek szünnapjain Opra-diszkó lazította a hetvenes évek szorongásait. Elmenni az Árpád úti ifjúsági házba és meghallgatni a Boney M. legújabb albumát, elrepülni éjszaka a Vénuszra.

A gyűjtő

“A bakelitlemezek, régi rádiók mellett ma már amatőr filmeket is gyűjtök, a celluloidszalagokon ránk maradt képi emlékekből, a családról, a városról, a múltunkról mesélő mozgó másodpercekből vágok össze dokumentumfilmeket. Értékek között élünk, érték az otthon lejátszhatatlan, nyolcmilliméteres filmszalag is. Nem anyagi, nem eszmei, egyszerűen csak emberi érték.”

Hétköznapok

„Mindig ügyeltem arra, hogy a diszkózás mellett legyen biztonságot adó, polgári munkám. Most ilyen a színház, régebben tévéket, videókat javítottam, antennarendszereket, stúdiókat építettem, a városi tévé berendezéseit tartottam karban. Valamikor 1986 táján, az első adásnapon is a stúdióban voltam. Nem dicsekvésnek szánom, de én mentettem meg a premiert.”

Gaál József

Fotó: Marcali Gábor