Papírra vetett érzések

Egy országos viszonylatban is rangos novellapályázaton indult és nyert a Győri Nemzeti Színház segédmunkása. Csapucha Rudolf műve közel 400 nevezett alkotás közül érdemelte ki a legjobbnak járó díjat.

Érdekes élethelyzet az, amikor az embernek saját édesapjáról kell cikket publikálnia. (Zárójelben megjegyzem, hogy mindezt óriási büszkeséggel teszem.) Hiszen, hogyan is lehetne úgy megfogalmazni az olvasó számára a leírtakat, hogy az újságíró objektív és csakis objektív maradjon. Nehéz feladat, és mivel nem szeretnék egy cseppet sem részrehajló lenni – ha olykor nem sikerül, kérem nézzék el nekem – úgy döntöttem igyekszem csak a száraz tényeket papírra vetni.

Tény, hogy adott egy hatvan felé közelgő, helyenként őszes, barátai körében a bajszáról sokat emlegetett férfi, aki a családja mellett imádja a munkáját. Csapucha Rudolf – igen, ő az én apukám – évek óta a Győri Nemzeti Színházban dolgozik mint segédmunkás, a teátrumot második otthonának, a társulatot pedig második családjának tekinti. És ha már itt tartunk az is tény, hogy felesége mellett – természetesen anyukámról van szó – a kultúra, azon belül is elsősorban az irodalom a nagy szerelme és szenvedélye. És itt jön az apropója eme néhány sornak, hiszen Rudolf nemrégiben sikeresen szerepelt egy rangos irodalmi pályázaton, melyet a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. a magyar irodalmi élet felfrissítésének, a kortárs magyar irodalom élővé és olvasottá tételének, illetve az irodalmi tehetséggondozás céljából hívott életre.

Ám még mielőtt rátérnénk a versenyre, pörgessük vissza képzeletben az idő rozsdás kerekét, hogy megtudjuk, honnan is indult el ez a szenvedély. „10 éves koromban írtam az első versemet. Jókai Mór egyik könyve került a kezembe, elkezdtem olvasni, mellette pedig nagybátyám verseit is folyamatosan lapozgattam, és olyan nagy hatással voltak rám, hogy magam is tollat ragadtam. Gyakorlatilag a szenvedély innen indult és ez a különleges szerelem végig kísérte a gyerekkorom és az ifjúságom” – kezdi beszélgetésünket édesapám, így együtt idézzük fel a lassan fél évszázada történteket. „A versek mellett, kisebb novellákkal is próbálkoztam, de senki nem foglalkozott velem, vagy inkább nem vett komolyan a családi környezetemben, így rövid szünet következett. A középiskolában aztán kitárult a világ, a romantika mint olyan, mindig meghatározó szerepet játszott a mindennapjaimban, talán ezért is szerettem volna erdőkerülő lenni, hogy a természet szeretete, az a nyugalom, amit a természet áraszt folyamatosan inspiráljon, azon túl, hogy persze a magam módján védeni is akartam a Földet és az élővilágot” – folytatja a múltidézést Rudolf, aki elárulja, hogy több nagyobb írásba is belekezdett ebben az időszakban, de az elismerés, a visszaigazolás akkor is elmaradt. Ahogy az erdőkerülő álmok is, hiszen saját bevallása szerint a továbbtanulásnál fontosabbak voltak a barátok, a Deep Purple és a Led Zeppelin. Így érettségivel, és technikusi végzettséggel a kezében egy tápkeverő üzemben helyezkedett el. Az élet aztán meghozta a szerelmet, és vele két gyermeket, ezzel együtt pedig változott a fontossági sorrend. Persze egy-két mű így is napvilágot látott az évek során, de a termékeny időszak csak néhány évvel ezelőtt kezdődött el igazán.

„Mikor 2014-ben segédmunkás pozícióba a Győri Nemzeti Színházhoz kerültem, a teátrum miliője egyszerűen magával ragadott és a múzsa újra kopogtatott az ajtón, kezembe nyomta a tollat, orrom elé pedig papírt rakott. Nagyon szeretem a társulatot, az ott dolgozó munkatársaimat és a művészeket” – árulja el az amatőr író, akit a családja és a színház mellett egy írói csapat is folyamatosan inspirál, ugyanis tavaly csatlakozott a Győrben működő Író Alkotók Klubjához. „Dittrich Panka vezetőnkkel és írótársaimmal minden hónapban találkozunk és egymás alkotásaiból töltekezünk. Nagyon jó érzés, hogy különbözőek vagyunk, mégis tiszteljük és szeretjük a másik munkásságát. Talán ennek is köszönhetem, hogy a versek mellett a prózaírással is elkezdtem foglalkozni. Egyik délután jött az e-mail Pankától, melyben elküldte azt a bizonyos pályázati felhívást. Mikor elolvastam a feltételeket, gondoltam „miért ne?” végülis veszteni valóm nincsen, de azt álmomban sem gondoltam, hogy egy ilyen versenyen első lehetek” – meséli el az előzményeket édesapám, majd felidézi a december 16-ai gálán történteket, ugyanis ezen a napon Budapesten vehette át, a számára nagy presztízs értékkel bíró első helyezésnek járó díjat és az oklevelet. „Több kategóriában értékelték az alkotókat, így vers, mese és novella kategóriában. Utóbbira közel 400-an küldtük be a munkánkat. Mikor a műsorvezető elkezdte mondani, a harmadik, majd a második helyen végzett írók nevét egyszerűen nem hittem a fülemnek, hiszen ott döbbentem rá, hogy én maradtam a végére, vagyis ennyi remek novella közül, az én írásom, a „Három idegen” nyerte el leginkább a társadalmi zsűri tetszését.”

Felmerül a kérdés: mi lesz ezután? Most, hogy végre valaki elismerte a munkáját. „A gála után felkérés érkezett egy újságtól, hogy műveimet rendszeresen publikálhatom. Hálás vagyok, hogy új lehetőségeket kaptam az élettől, hiszen az irodalom értéket teremt és közvetít, olyat, amit az unokáimnak is szeretnék átadni. Az írás számomra olyan mint a gyógyszer, ha öröm vagy bánat ér, azt azonnal papírra vetem.”

P. Csapucha Adrienn

fotó: Marcali Gábor