„Pont annyira érdekel Krúdy irodalma, mint a szintetikus popzene”

„A közönség szeretete lehetővé tette számomra, hogy olyan célokat is kitűzzek, amilyeneket enélkül nem lehetett volna, például nagyformátumú előadásokat hozhatok létre” - erről is beszélt lapunknak adott interjújában Kovács Ákos Kossuth-díjas énekes, dal- és zeneszerző, költő, aki hét éve nem koncertezett városunkban, Igazán című turnéját azonban a győri Audi Aránéban zárja október 3-án. Ákos közel három évtizede tartó karrierje a Bonanza Banzai kultikussá vált zenekarral indult, 1993 óta pedig számos szólóalbumot és kislemezt adott ki, s tavaly megjelent első EP-je, vagyis középlemeze Igazán címmel. A sokoldalú művész tömegeket érint és mozgat meg dalaival, s talán nincs is olyan ember hazánkban, aki ne tudna idézni tőle legalább néhány sort.

A közönség egy része ikonként tekint önre, személyes a viszonyuk, még szobrot is emeltek Szegeden. Hogy éli meg a visszajelzéseket?

A szobrot ellendrukkerek állították, gúnyból. Az a hallgatóm, aki érti, miről beszélek idestova 27 éve, biztosan nem akar nekem szobrot állítani. Sok olyan visszajelzést kapok, hogy mások életének részese lettem a dalokon keresztül. Ennél nagyobb eredmény aligha van ebben a műfajban. A közönség szeretete lehetővé tette számomra, hogy olyan célokat is kitűzzek, amilyeneket enélkül nem lehetett volna, például nagyformátumú előadásokat hozhatok létre. Ez a szeretet tart ezen a pályán. Óriási dolog koncerten olyan tekinteteket látni, amilyenekre szinte támaszkodni lehet.

Visszatekint olykor erre a 27 évre, amiből 22 esztendő szólóban telt? Készít valamiféle számvetést?

Időnként igen, koncertek formájában, ilyen volt annak idején a 40+ turné is, amellyel legutóbb Győrben jártam. Nem érzem magam középkorúnak, pedig tudom, hogy az vagyok, egy 47 éves ember már nem fiatal. Egyfajta számvetésként éltem meg azt a műsort, a dalok között megélt sztorikat meséltem, amiket jó volt összegereblyézni. S persze a négy gyermekem által is számot vetek időnként, mikor rádöbbenek, milyen gyorsan nőnek: a fiam nemrég született, aztán már harmadikos gimnazista. Az ész megáll. Úgy tűnik, mintha Anna öt perccel ezelőtt született volna, pedig már 13 éves. Kata tíz esztendős, Julika öt. Elsősorban apa vagyok, s csak ezután szerző, előadó. Persze, ha az ember elég időt van a porondon, egyre durvább évfordulók kerülnek elő, ezek számadásra késztetik időnként, de engem igazából mindig az aktuális feladataim foglalkoztatnak.

Kovács Ákos a szerkesztőségünkben járt

Például, hogy az eddig legsikeresebbnek nevezett 2084 turnét überelje az Igazán? A siker mit jelent? Sok nézőt, jó csapatot, megszólalást, hangulatot?

Az összes felsorolt elem benne van. Eddig a 2084 volt a leglátogatottabb koncertsorozatunk, több mint 200 ezren látták, de nem kell mindig überelni. Trióban játszottunk Bánfalvi Sanyi dobossal és Lepés Gábor billentyűssel. Ezt az általunk szintirocknak nevezett műfajt visszük tovább a mostani előadássorozattal, kiegészülve kvartetté egykori zenésztársammal, Hauber Zsolttal, akivel annak idején együtt alapítottuk a Bonanzát. Az első új, közös dalunk, az Újrakezdhetnénk zenéjét Zsolti jegyzi, a szöveget én írtam, az Igazánból pedig talán még nagyobb siker lett. Megjelent a középlemez, és csináltunk egy dupla teltházas arénakoncertet tavaly. A 2084 turné 2.0-ás verzióját állítottuk színpadra az Igazánnal, és ahol eddig jártunk – nagy fesztiválokon és önálló előadásokon – óriási siker volt. Nagyon remélem, hogy ez Győrben, a turné befejező állomásán sem lesz másként. Gyanítható, hogy mire odaérünk, bőven túlleszünk a százharmincezres látogatottságon, úgy, hogy a turné csak április végén indult! Nagyon várjuk a találkozást az itteni közönséggel. Számos korszakból villantunk fel dalokat, lesz több mint húszéves szerzemény és olyan is, amit idén írtam, illetve a két végpont közöttiek.

Hauber Zolttal hosszabb távra terveznek?

A szerzői programot nem szeretném évekkel előre megadni magamnak. Örülünk, hogy újra egymásra találtunk. Teljesen más, kiegyensúlyozottabb és teremtőbb a viszonyunk, mint korábban volt, hiszen felnőttként másként tekintünk a világra. Az biztos, hogy idén folyamatosan dolgozunk, a 2015-ös évet a december 17-i Papp László Budapest Sportaréna-beli koncerttel zárjuk. Ha Isten segít, ősszel megjelenik az új nagylemezünk is, emellett még egy koncertkiadványt is tervezünk. A stúdióban nappal a koncertlemezt keverjük, éjszaka az új dalokat énekeljük, vesszük fel, közben koncertfilmet vágunk, szóval még sok szép feladat van a turnézás mellett. Nagyjából 2016 közepéig látszanak a közös munka körvonalai.

Említette a felnőtté válást és azt is, hogy nem érzi magát tapasztaltnak. Hogy látja a saját érési folyamatát?

Remélem, zenei és színpadi szempontból azért csak ragadt rám valami ennyi koncert és lemez után. De aki képes külső nézőpontból tekinteni magára, az skizofrén. Látom a rólam készült fényképeket, időnként szörnyülködöm, de lényegi változást nem veszek észre.

Hozzáállásban sem?

Ugyanúgy izgulok és imádkozom koncert előtt, mint huszonévvel ezelőtt, mert tudom, hogy sok minden múlik rajtam, és persze rengeteg dolog múlik másokon is. Tudok örülni a koncert befejezésének is, amikor a feladat terhét letehetem, különösen, ha sikerült tisztességesen elvégezni a munkát. Minden este kezdő vagyok, mert minden este lesz valaki, aki először lát minket koncerten. Rendszeresen kapok ilyan visszajelzést: életem első Ákos-koncertje volt, de nem az utolsó! A kritika egy jól behatárolható része azon dolgozik, hogy ember alatti lénynek láttasson, mert mondjuk világnézetileg ellenérdekelt. Ezért igyekszik humortalannak, hülyének beállítani, „brand”-nek nevez, leprofiz, lekutyáz, lemacskáz, beskatulyáz. Furcsa ez a kettősség: a kritikai térben néha még embernek sem látszom, de ha kiállok 40 ezer ember elé, kitörő szeretettel fogadnak. Különleges érzés, nagy jutalom és nagy elégtétel is. A skatulyázás értelmetlen: ugyanúgy érdekel Krúdy irodalma, mint a szintetikus popzene.

Beszéljünk az alkotói folyamatról is: például egy korábbi videonapló-bejegyzését megnézve feltűnt, mennyire élvezi a stúdiómunkát.

Nagyon szeretek a stúdióban ülni és tekergetni! A munkám teremtő részét élvezem a legjobban, amikor rajtam keresztül préseli világra magát egy gondolat, egy zenei ötlet, egy hangzás. Ennek az öröme semmihez sem hasonlít, ráadásul még rengeteg pozitív visszajelzést is kap az ember, ami visszaigazolja munkát, a lelkesedést. Nagy csoda ez. Körgangos, Teleki téri albérletbe születtem, egy forint nélkül vágtam neki az életnek, a magam munkájából értem el azt, amit. Magyarországon mindig úgy magyarázzák a sikert, főleg a sikertelenek, hogy biztos lefeküdt valakivel, hátszelet kapott, satöbbi. Ahelyett, hogy a sok okos meglátná és eltanulná a siker mögötti valós teljesítményt. Szeretem, amit csinálok, szeretek dolgozni, és szeretem azokat is, akik meghallgatnak. Nem annyira bonyolult dolog ez.

Korábbi címlapról idézek: lelkes állat?

Mondhatjuk, igen. Egyébként ha jól emlékszem, ez Móricz fordulata, az ő prózájában olvastam. Valaki belénk lehelte a lelkét, hogy emberek legyünk, hogy hasonlatosakká legyünk őhozzá. Lelkesedni csak a lélekkel bíró ember tud.

Mi táplálja a lelkesedését, a lelkét?

A lelkemet az Úristen táplálja. Az én nagy „előnyöm”, hogyha van ilyenem, hogy normális családból származom, és úgynevezett polgári neveltetést kaptam. A szüleim ösztönöztek, hogy olvassak, tanuljak, hogy az érdeklődésem mindig tartsam ébren valamivel, mellette sportoljak, énekeljek kórusban, verset mondjak. Ebből aztán magam választhattam ki később, ami igazán érdekelt. A neveltetésem eredménye a józan paraszti ész, igyekszem tisztességgel végezni a dolgomat, nem csak az anyagi előnyök foglalkoztatnak. Hosszú távra tervezek, ha eredménye van a munkámnak, azt nem mindjárt a malacperselybe dobom, hanem ráköltöm a következő produkciómra.

Ezt a nevelést igyekszik átadni a gyermekeinek is?

Azt hiszem igen, de nincsenek úgynevezett nevelési elveim. Megtanultam, hogy az ember azzal nevel, ahogyan létezik. Sokszor idézett, személyes példám: hiába mondom a gyereknek, hogy szépen fűzd ki a cipődet, mielőtt leveszed, ha közben azt látja, hogy én lerúgom, ahogy hazajövök. Ezt nyilván tágabb értelmezési tartományban is lehet érteni, vagyis, ahogyan létezik az ember, az indulatait kezeli, a helyzetekre reagál, ahogyan szeret, ahogy a másikhoz szól, azt fogja a gyerek átvenni. A 17 éves fiam nemrég elhívott magával moziba, ami már önmagában nagy fegyvertény. Utána, séta közben beszélgettünk a filmről, ő pedig belémkarolt, pedig egy kamaszfiúnak akár ciki is lehetne az ilyesmi.

Apa otthon nyilván nem sztár, de mégis, mennyire van benne a gyerekek életében, hogy híres ember?

Remélem, semennyire. Igyekeztem megóvni őket az apjuk hírének árnyoldalaitól. A sorsom kiszolgáltat engem és a szeretteimet is, megtanultam rengeteg keserű tapasztalat nyomán, mennyi aljasságot is vonz a hírnév. Szerencsére az iskolában sem téma, hogy ők kinek a gyerekei, normális pedagógusok önértéken tudják értékelni őket.

Többször említette Istent.

Ha nem említem, akkor is ott van.

A színpadra is felviszi az imát. Milyen szerepe van az életében?

Amikor az ember imádkozik, a saját belső szobájában van, nem mások előtt. A színpad mögött elmondunk egy imát a zenésztársaimmal, mielőtt kiállunk a közönség elé. Mindenkiben ösztönszerűen benne van, hogy az égi erők segítségét kérje – mondjuk valamilyen fontos döntéshez vagy a munkájához. Évszázadokon keresztül a földműves nem nyúlt az ekéhez anélkül, hogy ne mondott volna el egy imát, de a polgár vagy a király napja se telt el imádság nélkül. Szomorú, hogy odáig jutottunk, hogy ezt magyarázni kell.

Most hogy érzi magát a világban?

Alapvetően jól. A dátumtól, az életkoromtól, politikától, a nemzetközi eseményektől, még a háborúktól függetlenül is: ez egy teremtett világ, amiben inherens módon rend van. Kérdés, hogy rá tudunk-e hangolódni. A legfontosabb evangelizációt egy idősebb testvéremtől tanultam. Amikor noszogatták, hogy bizonyítsa be, van Isten, csak annyit kérdezett vissza: levegőt szoktál venni? Igen? És azt ki adja?

Zoljánszky Alexandra

Fotó: Marcali Gábor