Sallói Dániel édesapjánál is jobb futballista szeretne lenni

Az egyik legnagyobb magyar tehetségként tartják számon, szeretné felülmúlni édesapja sikereit, és ha az kell hozzá, hogy felszedjen pár kilót, kolbászt is enne. Nyáron ünnepelte huszadik születésnapját, ő szerezte a Gyirmót első győztes NB I-es gólját, és válogatottként képzeli el a jövőjét. Sallói Dániel jól érzi magát jelenlegi csapatában, amely utóbbi öt meccsén nem kapott ki.

1993. szeptember 11. Kispest–Csepel 8–1. Sallói István klasszis játékkal, négy góljával kiérdemli a sportnapilap tízes osztályzatát, az egyik legnagyobb elismerést, amit hazai labdarúgó kaphat, ezzel olyan legendák közé kerül, mint Páncsics, Fazekas vagy Nyilasi. Ő a tizenkilencedik a sorban, akinek ez sikerül, 1968 óta. Az egykori kiváló támadó ma már fiának legnagyobb kritikusa, aki néha nosztalgiázik is. „Hogy mikre emlékszel. Apa nekem is folyton emlegeti azt a meccset, én pedig csodálattal hallgatom a sztorikat. Korábban nem biztos, hogy hitt abban, hogy focista lesz belőlem, de most minden energiáját beleteszi, hogy segítsen, ahogy tud. Nézi a statisztikákat, a videóelemzéseket, és csak mondja és mondja. Még akkor is, amikor én inkább elfelejtenék egy rosszabbul sikerült kilencven percet. A Gyirmót Paks elleni meccse után például teljesen kiborított, utána sokáig nem beszéltünk fociról. Aztán nyertünk két mérkőzést, a Haladás ellen ráadásul győztes gólt szereztem. Amikor mentem tévé-interjúra meg is jegyezte, nehogy mondjam, hogy azért ment jól a játék, mert nem beszéltem vele erről. Persze rettentően jólesik, ha dicsér. Tudom, hogy legszívesebben a bőrömbe bújna, hogy úgy tudja megmutatni, mit csináljak a pályán. Az egyik meccsen például bevállaltam egy Ronaldo-féle, láb mögötti cselt, láttam rajta, mennyire örült ennek” – meséli a fiatal játékos, aztán rátér arra, hogyan is kezdődött a pályafutása.

„Elkezdtem focizni, de az első meccsem után sírva rohantam a szüleimhez, hogy ezt nem akarom csinálni. Aztán képbe jött a tenisz, nagyon jól ment, ügyes voltam, ám az sem tetszett, így egy ideig semmi közöm sem volt a sporthoz, aztán mindez megváltozott. A középiskolában szerettem focizni, az Újpesthez kerültem, ahol rövid időn belül a jóval idősebbek között is lehetőséget kaptam, és nem ment rosszul a játék. Urbányi István ekkor már az Egyesült Államokban edzősködött, ő hívott a Sporting Kansas Cityhez. Nehéz döntés volt, de végül egy cserediák-programmal a klubhoz kerültem, egy családnál laktam. Egy év után a középiskola befejezése miatt hazajöttem, azzal a szándékkal, hogy visszatérek.” Sallói Dániel az Újpest NB III-as csapata helyett azonban az élvonalbeli keretben kapott helyet, és mivel jól teljesített, visszament az USA-ba. Januárban onnan került kölcsönbe a Gyirmóthoz. Érdekes dolgokat mond arról, mi a különbség egy amerikai és egy magyar labdarúgó élete között.

„Amerikában kultusza van a sportnak, a labdarúgás pedig a fiatalok körében a második legnépszerűbb sportág. Kansasben a húszezres stadion minden meccsen tele van nézőkkel, akik imádják a játékosokat. Ha ott eléred azt a szintet, hogy felismernek az utcán, akkor odamennek hozzád a drukkerek egy közös fotóra, autogramot kérnek, beszélgetnek veled. Tisztelet övezi azokat a sportolókat, akik letettek valamit az asztalra. Ez már az egyetemi szinten is jelen van. Éppen az újpesti Balogh Balázzsal találkoztam a lilák Fradi elleni rangadója után. Arról beszélgettünk a bazilika előtt ülve, hogy más országban, ha egy derbin két gólt szerzel, adsz egy gólpasszt, másnap körülrajonganak. Itt az is elkerült bennünket, aki esetleg ott volt a lelátón a meccsen, amikor a barátom remekül játszott” – mondja kicsit csalódottan Sallói Dániel, aztán a profi körülményeket említi, amelyek egyelőre nem hasonlíthatók a hazaiakhoz. Előveszi a telefonját és egyetemi csapatban játszó ismerőseit mutatja, amint egy olyan busszal utaznak mérkőzésre, amely szinte felér egy szálloda kényelmével, minden a pihenést szolgálja rajta. „Élsportban az apró különbségek dönthetnek. A Kansasnél külön stáb felel mindenért, az egészségtől, a regenerálódáson át a táplálkozásig. Itthon kijelentik, hogy mire van szükséged, de azt intézd el magadnak. Gyirmóton mindenesetre jó úton járnak.” Dani nem sértődik meg, amikor szóba hozom, első találkozásunkkor megfordult a fejemben, hogy az első keményebb védő könnyedén letarolhatja.

„Na, akkor húzok még egy strigulát a súlyomra tett megjegyzések rovatba. Gyakran megjegyzik, hogy ügyes vagyok, de híznom kellene. Az első szurkolói ankéton a drukkerek felajánlották, hogy kolbásszal fognak etetni. Próbálok magamra rakni még pár kilót izomban, de nehezen megy. Anyát folyton kérdezik, hogy eteti-e rendesen ezt a gyereket, elárulhatom, nem koplalok, a családban mindenki hasonló alkat. Én csak Neymart hozom fel példaként, hogy a könnyűsúlyúak is megélnek a focipályán. Én a gyorsasággal kompenzálok. Az ellenfelek között minden héten akad egy védő, aki elmondja, hogy ott tör ketté, ahol a legvastagabb vagyok. Én meg azt válaszolom, hogy addig háromszor körbefutom. Tény, hogy én sosem leszek Böde Dani” – válaszol lazán a gyirmótiak tehetsége, végül céljairól mond pár szót. „Januárig biztosan Gyirmóton maradok, ahol jól érzem magam. Játéklehetőséget kapok, fejlődhetek. Urbányi István szeretné, ha maradnék még. Ha a Kansasben folytatom, alapember akarok lenni az MLS-ben játszó gárdában, és bekerülni a magyar válogatottba, ahogy ez Németh Krisztiánnak is sikerült ebből a klubból. Küzdeni fogok azért, hogy minél többet kihozzak magamból, édesapámnál is többet szeretnék elérni labdarúgóként.”

Nagy Roland

Fotó: Marcali Gábor