Sétány – Holdfénynél és Napvilágnál

Az utca, ahol lakom, a Holdról van elnevezve. Nem a félről és nem a teliről, csak úgy általában arról az égitestről, melynek önálló fénye nincs, csak visszaveri a Napét. Más fényével ékeskedik.

Zsákutca volt akkor, amikor ide költöztem, aztán feneketlen lett a zsák, megnyitották, belelóg a Fészekbe, beletorkollik, mondanám stílszerűen, a nemsokára már élénkebb folyók városába, de torkollani a kicsi szokott a nagyba, a méretkülönbség fontos, itt meg egyforma két utca olvad egymásba szerelmesen. A nappalim egy fogászati szaküzletre és szervizre néz, korábban autószalon volt ebben az épületben, de az lassan visszavonult, mint amikor a Hold fogyóban van, s jött a fogászat, kiharapott jó darabot ebből a városrészből. Nem fájt a harapása, nem kellett érzéstelenítés az elviseléséhez, újabb épület nőtt ki a földből, korszerű és igényes, de csak szomszédos a Hold utcával, igazából az már a Kálvária utca.

Szóval itt élek, az átutazó szép, fehér mosolyú külföldiek és magyarok vidékén, bár néha csak ágyhoz járok önmagamhoz, ide tér haza a fiam, akár Budapestről, akár Krakkóból, akár Washingtonból, ha valahol otthon vagyunk, akkor otthon itt vagyunk.

Keskeny teraszunkról belátni a szomszéd kertjébe, ott pár éve még hastáncosnők gyakoroltak, de aztán tánclépésben elköltöztek máshová. A szemközti oldalon volt egy kis kávézó, nem ment, átalakult, így sem élt meg. Mellette motorszalon, mondják, a hormondús fiatalok, a vagányok és a kopaszodó öregurak járgánya a motoros kétkerekű, én viszont csak fiatalokat látok, vagy nincs szemem az öregekhez.

Az utca igen rövid, itt sétálni nem lehet, csak átsétálni rajta, járdán senki sem jár, mindenki az út közepén közlekedik. Az utcában társasházak vannak, az öreg családi házakat lebontották, az újban kaptak lakást a tulajdonosaik. Próbálják megszokni az öregek az emeletet, nem panaszkodnak.

Közelemben egy fotószalon nyílt, nincs mindig nyitva, csak ha jönnek fotózkodni ballagók, családok, talán menyasszonyok, s láttam egy férfit, aki hosszú rúdon hozta felakasztott ingeit, nem tudom, mindben lefényképezték-e, vagy választottak néhányat közülük.

Az utca szemközti oldalán van egy csarnok, terem vagy nagy szoba, nem voltam benne, de tudom, hogy nemrég még hölgyeket tornásztattak, jógáztattak, hozták őket a barátaik, sokszor ménkű nagy autókkal, máskor egészen szolidakkal.

Az élet errefelé személyes. Nagyjából tudjuk, kik lakják a házakat, bár legfeljebb csak köszönünk egymásnak. Nemrég egy barátom költözött a közvetlen közelembe, közös atyai barátunkat hívta magához, én is meghallgattam az ő ’56-os történetét azokról az időkről, amikor Miskolcon egyetemistaként élte át a forradalmat. Kerek, pontos történetéből kedvencem egy tiltakozó csínytevésük lett, amiért meg is pofozták őket a kollégiumba kivonuló munkásőrök. A történet előzménye, hogy a forradalom leverése után hatalmas vörös lobogót tűztek ki a tanulmányi épület homlokzatára az egyetem vezetői. A kollégisták válaszul összegyűjtöttek a közvetlen környezetükben mindent, ami vörös, piros. Volt ott piros póló, piros lábas, de még paprikás szalonna is. Ezeket lógatták ki az ablakon, a lábasokat pedig megkongatták. Ez a történet azt mondja nekem, hogy minden helyzetben kifejezhető a tiltakozás, a lázadáshoz akarat kell. Hankiss János orvosprofesszor, író egyik történtében egy doktornőről ír, akit folyton megaláz nagyhangú, üresfejű főnöke, aki a viziteken vicceket szokott mesélni. A doktornő ellenállása abban nyilvánult meg, hogy ő akkor legalább nem mosolygott.

Menjünk újra a Hold utcába vissza, fájlalom, hogy sokan csak úgy ismerik, hogy „ja, az, ami a Babitsból nyílik”. Ebben az utcában nincsenek műemlékek, csak természetes emlékek vannak. Holdfénynél és Napvilágnál egyaránt.

H. F.

Fotó: Marcali Gábor