„Sok esetben nem az igazság érvényesül, hanem a jogalkalmazás”

„Objektív igazság nem létezik, csak szubjektív” – nyújt betekintést szakmai krédójába Rákosfalvy Zoltán. A többek között a város vagyonjogi ügyeit is intéző ügyvédi iroda 48 éves névadója és vezetője Győrben született. Anyai ágon ide kötődtek a felmenői, édesapja azonban erdélyi származású. Azon kevesek közé tartozik, akik gyermekként már tudják, milyen irányba terelik majd az életüket.

„Felmenőim orvosok vagy ügyvédek voltak. A vért nem szerettem, ezért inkább a fehér inges pénzkeresés mellett döntöttem.” Így a sporthoz fűződő jó viszonya – nyolc évig volt a magyar búvárválogatott tagja – miatt a Bercsényiben eltöltött középiskolás évek után az ELTE jogi karára ment tanulni. 1990-ben summa cum laude végzett, „de akkor még nehezebb volt ügyvéddé avanzsálni, mint miniszterré”. Így egy családi kapcsolat segítségével került az akkori Komárom-Esztergom Megyei Ügyvédi Kamara elnöke mellé, aki rögtön a mély vízbe dobta. „Az első nap átküldött egy tárgyalásra, azt sem tudtam, mikor kell felelni.” Egykori könnyűbúvárként azonban a paragrafusok tengerében is jól lubickolt, így egy év múlva már az I-es számú győri ügyvédi munkaközösség tagja lett. Ma már az ő ügyvédi irodája intézi a város vagyonjogi ügyeit, de olyan elhíresült perekben is képviselte az önkormányzatot, mint a Kossuth-iskolával kapcsolatos szegregációs per vagy a színház korábbi igazgatójának munkaügyi pere, és ő az egyik védő a közelmúltban nagy port felvert, négymilliárdos áfacsalás ügyében is. A magát „istenes embernek” valló családapa két hétéves ikergyermekéhez tér haza esténként, hogy aztán reggel már a töltésen fusson. „Igyekszem minél többet sportolni, mert ez a tiszta fej záloga.”

Nem is olyan régen épp online kiadásunknak nyilatkozott arról, mi a teendő, ha „húszezresek potyognak az égből”. Azt mondta, hogy azok az emberek, akik többszörösével kapkodták fel a földről a bankókat, és azokat egy hét eltelte után sem adták le, tulajdonképpen bűncselekményt követtek el, hiszen ha valaki egy talált tárgyat 7 napig nem ad le, az 20 ezer forint értékig szabálysértésnek, afölött pedig bűncselekménynek minősül. Ez azt jelenti, hogy ha találok egy százast az utcán, akkor – ha jogkövető állampolgár vagyok – be kell sétálnom a rendőrségre leadni?

Ad absurdum igen, az más kérdés, hogy 100 forint annyira bagatell, hogy ez a gyakorlatban nem fog így érvényesülni. De természetesen ez a fő szabály, ahogy ön is idézte.

Sokan kritizálják a magyar törvényeket – főleg a gazdaság szereplői közül –, hogy nem mindig reagálnak jól a valóságra, lehetetlen őket betartani, és megfelelni nekik.

Magyarországon oly mértékben alkotnak és módosítanak jogszabályt, hogy szinte lehetetlen a napi hatályossági anyagot követni. Ez még akkor is nehézkes, ha valaki megpróbál specializálódni valamelyik területre. Persze egy kicsit könnyíti a helyzetet a számítógépes nyilvántartás, de valóban olyan bonyolult a jogalkotásunk, hogy néha egy-egy hatályos joganyagnak a kikeresése is komoly energiákat emészt fel. Sokszor egy törvénycsomagban 8-10 törvényt módosítanak úgy, hogy visszahivatkoznak az eredeti jogszabályra, így szinte összeolvashatatlanná és borzasztóan bonyolulttá válik az eredmény. Sokkal közérthetőbben kellene például a gazdaság szereplői számára megfogalmazni, hogy hogyan tegyék a dolgukat, mi az, ami tilos, és mi az, ami nem, hiszen ha a vállalkozó nem érti a jogszabályt, akkor nem fogja tudni követni.

Mik a tapasztalatai, a magyarok többsége mennyire tudja követni a jogszabályokat? Ismerik a lehetőségeiket az emberek egy-egy ügy kapcsán?

Általánosságban elég rosszul ismerik a jogrendszerünket az emberek, egy-két ügytípust leszámítva meglehetősen gyenge a jogtudat. Az is látszik, hogy vannak olyan jogcsoportok, amelyeknél a jogkövető magatartás hagy kívánnivalót: például az adócsalást Magyarországon az emberek nem tartják ördögtől valónak. Úgy fogják fel, hogy adót csalni nem bűn. Ennek az is az oka, hogy olyan bonyolultak és nehézkesek voltak az ezzel kapcsolatos jogszabályaink, hogy szinte lehetetlen volt őket betartani. De ugyanez az előbb idézett pénztalálás is, az emberek általában nem tudják, hogy ha találok valamit, az nem lehet az enyém, ezért aztán – főleg, ha nem látja senki – zsebre is teszik a pénzt. A morál nem mindig követi a szabályokat.

És a törvény nem ismerete még nem mentesít annak hatálya alól. De vajon mennyire tud a jogrendszer igazságos lenni?

Gyakorló ügyvédként azt mondhatom, hogy mi nem az igazságszolgáltatás, hanem a jogszolgáltatás részei vagyunk, hiszen sok esetben nem az igazság érvényesül, hanem a jogalkalmazás. Erre jó, de csúnya példa a móri mészárlás, hiszen itt a magyar igazságszolgáltatás elkövette azt a fatális hibát, hogy először két olyan embert ítélt gyakorlatilag justiz mordra – jogi halálra –, akik Móron sem jártak. Látható, hogy lyukak vannak a magyar büntetőeljárásban, el lehet oda jutni, hogy valakit úgy is elítélnek, hogy köze nincs az adott ügyhöz. Tehát nem az igazság érvényesült, hanem egy nagyon rossz jogszolgáltatás. Persze nagy tömegében ez nem így van, de ha a magyar kriminológia legsúlyosabb esetében ez megtörténhetett, akkor a kisebb ügyeknél sem lehetünk nyugodtak.

Talán az igazságügy reformja majd ezekre a problémákra is választ ad. Apropó, ön min változtatna szívesen az igazságszolgáltatást illetően?

Amit szerintem feltétlenül meg kellene változtatni, az a magyar büntetőeljárási jog, amelynek az alapjait még Sztálin főügyésze találta ki. Ennek lényege, hogy a bizonyítás nem bíró előtt zajlik, hanem rendőrkaszárnyákban, és a bíróságon az így keletkező jegyzőkönyveket olvassák fel. Ahhoz képest, hogy Magyarországon 21 éve megtörtént a rendszerváltás, a büntetőeljárás alapjaiban még most is így működik. Alapvető garanciális szabálynak kellene lennie, hogy bíró előtt folyjék a bizonyítás.

A lassú ítélkezés évek óta téma, érez ez ügyben pozitív változást?

Nézze, én nem fogadom el azt a véleményt, hogy lassú a magyar ítélkezés. Ha a jog őshazájában, Olaszországban egy per eltarthat harminc évig, akkor nem hiszem, hogy a mi néhány éves joggyakorlatunk visszás volna. Ezt szerintem a média erősíti fel. A magyar igazságszolgáltatás időrendjét tekintve nem lóg ki az európai ítélkezési gyakorlatok közül. Persze vannak kis kaliberű ügyek, amelyeket gyorsabban is el lehetne dönteni. A kis tárgyértékű perek szabályait igyekeznek is meghozni, hogy egyszerű ügyeket gyorsabban lehessen elbírálni, de úgy gondolom, hogy a gyorsaság nem mehet az igazság érvényesülésének a rovására. Manapság sajnos látok olyan törekvéseket, hogy próbálnak felgyorsítani folyamatokat, de nem lehet majd tisztességesen letárgyalni egy-egy ügyet, ha kapkodunk.

A lassúság, az időhúzás nem kedvez a védelemnek?

Nem, kifejezetten rossz, ha lassan folynak az ügyek, hiszen az ügyfél elfárad, nem tudja fizetni az ügyvédjét, nem jut hozzá a pénzéhez, csődbe megy például a cége stb. Az ügyvédségnek igenis a gyors jogérvényesítés a megfelelő a legtöbb esetben, hiszen ekkor tud sikereket elérni, és tud újabb és újabb ügyfeleket, és ügyeket generálni. Nagyon kevés az olyan ügycsoport, ahol az időhúzás eredményes lehet. Van egy-kettő, de kevés.

Hogy látja az ügyvédség helyzetét, perspektíváit? A szakma társadalmi megítélése inkább nevezhető ingadozónak, mint jónak.

Az ügyvédség – divatos szóval élve – komoly válságban van. Annak idején zárt nomenklatúraként működtünk, volt 25 ügyvéd ebben a megyében, és kész. Aztán felszabadították a pályát, ma alanyi jogon bárki lehet ügyvéd. Ezzel azonban úgy érzem, hogy egy kicsit átestünk a ló túloldalára, hiszen nagyon minimális feltételrendszer mellett mindenkit fel kell venni, aki ügyvédnek jelentkezik. Nincsenek olyan szabályok, amelyek rostálnának. A másik, amit fontos megemlíteni, hogy Magyarországon láthatóan olyan jogászképzés van, amire már nincs szükség, hiszen sem az igazságszolgáltatás, sem a közigazgatás nem tud már felszívni több embert. Így azonban a frissen végzett diplomás nem tud mit tenni, mint azt, hogy bejelentkezik ügyvédnek, és ennek az a vége, hogy messze sokkal több ügyvéd van, mint ahány ügyet el kell látni. Voltak a környezetünkben olyan országok, amelyek szintén átestek ezen a problémán. Ott ma már nagyon szigorú feltételrendszert írnak elő a kamarai tagsághoz, meghatározzák például, hogy mekkora iroda, hány szoba, milyen informatikai felszereltség kell ahhoz, hogy valaki ügyvédi irodát nyithasson. Nálunk ez nincs így, és Magyarországon az ügyvédség – olyat fogok mondani, ami nem szép, de ki kell mondanom – kádertemetővé vált, rengeteg, korábban a rendőrségen dolgozó, de pályát változtató személy is bejelentkezik akár nyugdíjasként is ügyvédnek, és nyilván ez a pályakezdőknek nem tesz jót. Egy szó mint száz: felhígult a pálya, mindenki meg akar élni, a kamarák nem tudták felvenni a versenyt, az ügyvédség önvédelmi reflexei pedig nem alakultak ki.

Vagyonjogi ügyekben az ön irodája képviseli a várost. Ez talán még nagyobb felelősség, mint egy magánszemélyért dolgozni. Érzi ennek a súlyát?

Komolyan veszem az ügyvédkedést, és örömmel jövök be dolgozni, hiszen azt teszem, amihez kedvem van, de én bárki ügyére ugyanazzal a felelősséggel tekintek. A kisember kis ügye ugyanolyan fájó lehet, mint nagyváros ügyei.

Wurmbrandt András