Sokoray Ádám: tanulja és tanítja a kézilabdát
Barátkozott a focival, végül a kézilabda mellett döntött, ma már erről szól az élete, a jelene, és reményei szerint a jövője is. Mindig is tehetségként tartották számon, de gyorsan kiderült, jóval több annál. Sokoray Ádám 23 éves korára az Agrofeed ETO-SZESE meghatározó játékosa, akinek egyik legnagyobb álma, hogy nevelőegyesületével az élvonalban szerepeljen.
„Anyukám az ETO-ban játszott korosztályos csapatokban, aztán jöttem én, és befejezte a versenysportot. Úgy érzem, a kézilabda szeretete nálam innen indult, még a születésem előtti időszakból. Az általános iskolában, később a középiskolában, aztán az ETO-s időszakban egyértelmű lett, hogy a sportág és a klub is örök szerelem nekem” – kezd el mesélni pályafutása elejéről a Győr irányítója, aki arra a pillanatra is emlékszik, amikor eldöntötte, bekerül a zöld-fehérek felnőtt csapatába, és az NB I-ig meg sem áll: játszik majd a Veszprém és a Szeged világklasszisai ellen. „Harta Béla volt az edzőnk, futottunk a karzaton a Magvassyban, a nagyok meg lent nyomták a lábmunkát Deáki Isván vezetésével. Nézni is szenvedés volt, amit csináltak, de nekünk ők voltak a legjobbak, olyanok akartunk lenni, mint azok a fiúk ott lent a pályán. Eltelt pár év, és tessék, velük edzek, velük meccselek.”
Soki gyerekként persze a világsztárokat is figyelte, főleg a Ciudad Real játékát, később a Montpellier-t és benne a két nagy öreget csodálta. „Imádom nézni Valentine Porte játékát, az előtt pedig le a kalappal, ahogy Michael Guigou ennyi idősen is húzza az igát.” Amikor a játékról beszélünk, sorolja, miben kell még fejlődnie, de szimpatikus, hogy tisztában van az erősségeivel is, és álszerénység nélkül ezeket is megemlíti. „Zavaró védő vagyok, és próbálom nem a saját társaimat zavarni. Elsősorban a védekező játékomnak köszönhetem, hogy bekerültem a csapatba. Nem azért, mert száz kiló vagyok, hanem mert gyors, és tudok előre gondolkodni. Sokan azt hiszik, hogy a védekezés csak ütés-vágásból, test a test elleni harcból áll, de az csak egy része. Példa erre Kovacsics Anikó gólja a Ferencváros Vipers elleni BL-meccsén. Az utolsó másodpercekben tökéletesen ott volt fejben, figyelte a lehetőséget a labdaszerzésre, ez megvolt, a támadásból pedig győztes gólt szerzett. Kockázatos volt, bátorság kellett hozzá, mert ha elvéti a mozdulatot, a helyén ziccer alakul ki, és bukhatta volna a mérkőzést a csapata.”
Sokoray Ádám korán megtanulta az önállóságot, ez pedig hozta magával a talpraesettséget, a problémamegoldó készséget. „Korán elkerültem otthonról a szülők mellől. Kiköltöztünk Győrből, az esti edzések későn voltak és csak az utolsó busszal tudtam volna hazajárni, reggel pedig hatkor már indulni kellett volna vissza, ezért a nagymamámnál laktam. Aztán ahogy meg tudtam oldani, saját életet kezdtem, és megtanultam gondoskodni magamról. Ennek hasznát veszem a pályafutásomban, és később talán a munkámban is. Úgy képzelem, hogy a hivatásom lesz a tanítás, én nem azért járok egyetemre, hogy legyen egy valamilyen papírom, én ezt akarom csinálni. A Fekete-iskolában van több kézilabdás csoportom, akadnak ígéretes kölykök. Velük együtt én is alakulgatok, korábban kiabálós edző bácsi voltam, idővel ez változott” – mondja mosolyogva, aztán hozzáteszi, hogy ő sem mindig a szép szóból tanul, bár sokkal jobban esik az, ha a rutinosabb csapattársai segítenek neki, mint amikor leteremtik valamiért. „Hogy milyen társaság a miénk? Bolond, ennyi, bolondok mind, egytől egyig. A meccseken persze komolyak vagyunk, egyébként meg minden hülyeségben benne vagyunk. Tudom, hogy ismered a vicces történeteket, nekem most kapásból Bősze Józsi búcsúbulija jut eszembe – nevet –, de azt inkább még neked sem mondom el. A lényeg, hogy segít mindenki, amiben kell, főleg Schneider Miki és Kovácsovics Lackó. Utóbbi ráadásul még olyan tanácsokkal is ellát, amik az edzői pályára érvényesek, hiszen neki ebben óriási tapasztalata van.”
Ahogy a csapattársak célja is az élvonalba kerülés, Sokoray Ádám tervei között is az szerepel, hogy az ETO újra NB I-es legyen. „Szép lenne a legmagasabb osztályban játszani, egyre népesebb a klub utánpótlás bázisa, a későbbiekben tudunk onnan meríteni, a gyerekeknek pedig ösztönző lenne a példaképeiket testközelből látni. Az már profi világ, munka mellett lehetetlen bevállalni, de én azért remélem, ha úgy alakul és szintet lépünk, együtt marad ez a társaság. Persze álmodoztam én is válogatottságról, de ez most nem tűnik reálisnak, aztán ki tudja, történhetnek csodák. Nagyon elégedett és boldog lennék azzal, ha az ETO-val érnék el nagy sikereket, a szentély pedig telt házas meccseknek adna otthont.”
Nagy Roland
Fotó: Marcali Gábor