Újra Győrben játszik Gálvölgyi János

Szeptember 21-én láthatja újra a győri közönség az Orlai Produkciós Iroda és a Vaskakas Művészeti Központ közös előadását, A hullaégetőt. A főszereplőt alakító Gálvölgyi Jánossal beszélgettünk az előadásról.

Negyven éve foglalkoztatja a gondolat, hogy eljátssza A hullaégető című regény főszerepét. Hogyan került az anyag Orlai Tiborhoz?

Az anyagot az elmúlt negyven évben több igazgatónak felajánlottam, de általában mindenki megrémült a címétől. Amikor az Orlai Produkciós Iroda elindult, beszéltem erről Tiborral, aki mostanra jutott el oda, hogy felvállalja.

Hogyan jutott el az előadás rendezőjéhez, Pelsőczy Rékához?

Úgy éreztem, hogy kellene nekem valaki, aki nem az én korosztályom, és teljesen másképp látja a világot, mint én. Teljesen ismeretlenül hívtam fel Rékát. Rettentő zavarban voltam, de szerencsére Réka nagyon nyitottan fogadott engem és az ötletet is.

Ekkor készen volt már a szövegkönyv, amit egyébként a felesége, Gálvölgyi Judit készített?

Nem, nem. A feleségem tudta, hogy van ez a mániám, és később ő volt az, aki megmozdította ezt az egészet. Aztán a próbákon még összevissza pakolásztuk a szövegeket, mire kialakult a végső formája.

Milyen volt a munka a Vaskakasos csapatával?

Teljesen meg voltam tőlük hatva. Én reggelente, álmosan vánszorogtam el a Jurányiba próbálni, de ők minden áldott nap frissen, vidáman érkeztek meg Győrből.

Van az előadásunkban egy temetési jelenet, miután Kopfrkingl úr felesége meghal. Egyik reggel Bora Levente, a fiamat játszó színész beállított, és azt mondta, hogy ő megtanult egy dalt cseh nyelven. Levente olyan gyönyörűséggel énekelt, hogy csak álltunk ott mosolyogva, aztán könnyes szemmel. Ez a dal neki köszönhetően került bele az előadásba. Vagy kiemelhetném például Ragán Editet, és azt, ahogy a bábmacskájával bánt. Olyan nagy szeretettel fésülgette, ápolta-gondozta, mintha élő állat lenne.

Másfajta színjátszást, színészi jelenlétet igényel, hogy szinte végig óriás fejekkel kommunikál?

Az elején féltem picit az óriás fejektől. Ott állt a Lakmét, az én darabbéli feleségemet játszó Ujvári Janka az ő szép, szabályos, arányos női testével és ezzel a hatalmas fejjel… De aztán megszerettem. A szemébe nézek annak a bábfejnek, és ugyanúgy lehet vele kontaktust teremteni, mintha igazi lenne. És ami szerintem a leggyönyörűbb, amikor a végén ezeket a fejeket leveszik a színészek, és ott van mögöttük az ember.

Annak ellenére, hogy többen is játszanak az előadásban, a szöveg nagyrészt monológ. Milyen érzés ilyen helyzetben lenni a színpadon?

A mai napig, amikor megszólal a zene, és elindulok a színpadra, az olyan, mint egy kötéltánc. Rálépek a kötélre, és tudom, hogy végig kell rajta mennem. Számomra ez az előadás egy nagy koncentrációs gyakorlat, és kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e rá, hogy végigcsináljam. Úgy néz ki, sikerült.

(x)