Usain Bolt körül forgott a világ: ott voltunk, átéltük, óriási élmény volt

Amikor Marcali Gáborral, fotós kollégámmal készültünk az olimpiára, gyakran előjött a kérdés, hogy ha választhatnánk a nem magyar érdekeltségű versenyek, és külföldi sportolók közül, hova is mennénk, kit néznénk meg verseny közben. Tudtuk, hogy a sűrű program közben talán egy ilyenre ha lesz lehetőségünk. Ő csak annyit válaszolt, „Usain Bolt, az ő futását fotózni életre szóló élmény lenne”.

A jamaicai sprinter nálam is ott volt a TOP3-ban, az amerikai kosárlabda csapat, és a horvát magasugró Blanka Vlasic mellett. Néha sajnos dőlt az a tervünk, hogy egy nap alatt két-három versenyre is kimegyünk, hiszen lehetetlen átérni egyik helyszínről a másikra, szóval a 100 méteres síkfutás döntőjéről így kellett lemondanunk. Csütörtökön azonban ésszerű tervet eszeltünk ki: reggel elmegyünk a kajak-kenu finálékra, ünnepelnünk Kozák Danutával, hiszen biztosra vesszük a győzelmét, napközben feldolgozzuk az ott felvett, fotózott anyagot, elküldjük, pihenünk kicsit, aztán irány az Olimpiai Stadion, ahol Bolt is fut a 200 méter fináléjában. Ez így betűre pontosan bejött.

Marcali Gábior fotózni szerette Bolt futását: az álmok megvalósultak!

Az olimpiai parktól indulnak az újságírókat szállító buszok a különböző versenyközpontok felé, általában sűrűn mennek egymás után a járatok, és bőven van ülőhely is bármelyiken. Kivéve azokat, amelyek az atlétikai stadion irányába közlekednek, és különösen akkor, amikor Bolt is látható. Akkor zsúfolásig telnek a buszok, ugyanúgy, ahogy az arénában a média tribün. A több száz, de inkább ezer férőhelyes újságíró szektorban három órával a jamaicai döntője előtt egy darab szabad hely nincs, így leülök egy olasz srác mellé, aki a laptopján írja a tudósítását, és néha fotóz is egy hatalmas teleobjektívvel a gépén. Gábor közben lesétál a stadionba és megkeresi a lehető legjobb fotós pozíciót a kijelölt helyek közül, ahonnan majd a legjobb képek készülhetnek a 200-as döntőről. Ugyanis mindenki erre hegyezik ki az estét. Persze van közben is érdekes téma bőven, a pályán és a nézőtéren is. Rengetegen fényképezik például azt a tagot, aki tökéletes hasonmása az észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Unnak. Egy zászlóval a kezében integet, és mosolyog. Gábor később mondta, hogy a többi, a stadionban éppen akkor zajló versenyre viszonylag kevés kollégája volt kíváncsi, pedig győztest hirdettek többek között súlylökésben, és a 400 méteres női gátfutásban is.

Valahogy a nőkre nem nagyon voltak kíváncsiak a többiek, Bolt minden érdeklődést vitt…

„Képzeld el, hogy a fotósok legalább 80 százaléka Bolt miatt jött, itt helyezkedtek lent több órán keresztül, azért a húsz másodpercért. Beálltak, és amikor elrajtolt a döntő mezőnye, a fotós árok, mint egy gépfegyver úgy szólt a sorozatlövőre állított masináktól. Másodpercenkét több mint tíz képet sikerül ilyenkor készíteni, és muszáj is, mert így kaphatsz el egy egy ritka, különleges pillanatot. Húsz másodperc alatt nincs idő gondolkodni, állítgatni. Usain Bolt 2016-ban, Rióban egyszer nyer olimpiát ezen a távon.”

Usain Bolt a legnagyobb!

Az őrület akkor kezdődött el igazán, amikor a sprinterek társasága megérkezett az arénába, ötvenzer néző, hangzavar, vakuk villogása. Bolt integet, de még csak visszafogottan csinálja a show-t. Aztán csendet kér a szpíker, dörren a rajtpisztoly és elindulnak. Mellettem a tévés kommentátorok végigüvöltik a húsz másodpercet, a fotósok figyelme a maximumot, a mezőny pedig már célban is van. A jamaicai sztár ekkor engedi el magát igazán, ahogy szokta, az utolsó métereken. Mosolyog, integet, és kimegy pózolni a fotósokhoz. Na, ekkor irigykedem rendesen a kollégára.

Egységes vélemény: minden idők legnagyobb sportolója!

„Mi karnyújtásnyira vagyunk ilyenkor a legnagyobb sztároktól, közelebb hozzájuk mint bárki más, nem csak Te irigykedtél szerintem. Folyamatosan követem őket a gépen keresztül, de magával ragad a hangulat így is. A tudat ugyanakkor ott van, hogy rajta kell lenni a szituáción, mert sporttörténeti pillanatok ezek, nem lehet hibázni, elbambulni”. Ezt mondta Gábor arról, hogy milyen volt a sprintereket a befutó pillanataiban, és az ünneplés alatt fotózni.

Bolt az első. Ki más lenne?

A sajtósoknál a média tribünön csak ekkor indul a rohanás. Mindenki felpattan a helyéről, és indul az alsó szintre a „mixed zona” felé, ahol a sportolók interjút adnak. Ez más sporteseményeken viszonylag egyszerű. Egy, a pályáról kivezető kordon mellett állunk, jön az interjúalany, megáll, nyilatkozik és megy tovább. Atlétikában máshogy működik, pontosabban Bolt esetében máshogy van mindez.

Lazaságáért is imádják!

Mire leérek rengetegen vannak. A kordon labirintusszerűen kanyarog összevissza, hogy minél többen elférjenek mellette, ám így is telt ház van, százszámra a riporterek. Az egyik kolléganő elmondja, hogy Boltot csak három helyen állítják meg interjúra, az egyik állomás a tévé stábok előtt lesz. A másik kettő pedig két újságírók, rádiósok részére kijelölt hely lesz, hogy pontosan hol, senki sem tudja.

Na ekkor kezd el az ember taktikázni. És nem árt, ha legalább valamennyire ismeri a szakma legjobbjait. Ekkor jön a helyezkedés, ami legalább olyan jó kell, hogy legyen, mint egy Atletico Madrid védőé. Nyilvánvaló, hogy oda kell menni, ahol a legnagyobb nevek állnak, őket ismerik a szervezők, őket ismeri Bolt, nem lehet mellélőni. Körülnézek, helyet választok, ismerős arcok alapján. Pont mellettem áll Martin Rogers, a USA Today újságírója és a Sport Illustrated öreg rókája, Tim Layden, el sem hiszem, hogy közöttük vagyok, és viccelődönk, hogy ki kinek a lábát tapossa majd le pár perc múlva. Közben nézem, ahogy Rogers ír. Laptop a kordonon, szedi össze a mondatokat, de úgy, ahogy kevesen. Fél óra alatt megír egy A4-es oldalnyi anyagot, amiben minden benne van, nincs felesleges szava, átadja száz százalékig az aréna, és a döntő hangulatát. Tökéletes írás. Tim Layden esetében pedig élmény, ahogy az öreg kérdez. A sportolók is tisztelik, figyelnek minden gondolatára. Egy füzetbe jegyzetel, szavakat, a többit megjegyzi. És ami fontos, türelemmel vár. Bolt csak az első számú tévének nyilatkozik a pálya mellett. A többiek a mixed zónában várják. A legnagyobb adók is. Ugyanígy a világ legismertebb magazinjainak képviselői. Itt tényleg egymás mellé kerül a legkisebb és a legnagyobb név. Exklúzív interjú kizárva.

Ők itt mind interjúra várnak, persze hogy leginkább Bolt-ra…

Közben a súlylökés olimpiai bajnoka, az amerikai Ryan Crouser mondja el, hogy mennyire büszke arra, hogy aranyérmes lett, ráadásul olimpiai csúccsal, majd Churandy Martina, Bolt egyik ellenfele áll meg a Győr+ mikrofonja előtt. Vidám srác, örül az ötödik helynek, és látszik rajta, tudja, a jamaicait csak akkor lehetne megelőzni, ha elesik.

Két órát vártunk a legnagyobbra. Megérte!

A győztesre a 200-as döntő után két órát vártunk a győztesre. Először a tévéseknél állt meg, jópofa volt most is, igazi showman. Aztán jött tovább, megállt pár szóra, tőlünk távolabb, majd odajött pont elénk. Na ekkor éreztem azt, hogy két másodperc alatt a lehető legközelebbi kapcsolatba kerültem Martin Rogerssel, ugyanis a tömeg benyomott bennünket szinte a kordonon belülre. Ezt leszámítva, élmény volt Boltot hallgatni. A lazaság ilyenkor is jellemző rá. Válaszol mindenkinek, elnyom pár poént, de megy tovább, mert a program szerint kötelezettségei vannak.

Újabb álom vált valóra: Usain Bolt előtt a Győr+ Média mikrofonja!

Egy nyilvános sajtótájékoztató, asztal mögött ülős, személytelen. Elsietnek, és pedig leszállok a kolléga lábfejéről, köszönök Laydennek, és Gáborhoz igyekszem, aki próbált fotózni közben. Ennyi volt a Fél napos Bolt-kaland. Legalább ennyi időre róla szólt minden az Olimpiai Stadionban. Örök élmény, nem csak a nézőknek, és nem csak a néző szemüvegén keresztül. Láttuk, hogyan őrül meg a sajtó a legnagyobb sztárért, a világ leginkább reflektorfényben lévő sporteseményén.

Olimpiai naplónkat is érdemes elolvasni, ahol időrendbe szedbe számolunk be munkatársaink segítségével az eseményekről, élményekről. Az első részt ide kattinva, míg a második részt itt érhetik el!

Nagy Roland Rióból jelenti
Fotó: Marcali Gábor