Ut Portet Nomen Meum…
Kelemen Áron OSB minden évben ír a Győr+ olvasóinak, fogadják ezúttal is szeretettel a bencés atya ünnepi gondolatait.
Jó néhány alkalommal előfordult már, hogy fiatal, vagy éppen tisztes korban járó győri polgárok, olyanok, akik évek, évtizedek óta ismerik a bencés templomot, vagy egyszerűen idelátogató vendégek, turisták megkérdezték, mit jelent a főoltár felirata a győri bencés templomban: „Ut Portet Nomen Meum Coram Gentibus”. Frappáns, szentenciaszerű fordításban így adhatnánk vissza: „hogy elvigye nevemet a nemzeteknek” – hozzátéve: a felirat, készíttetőjének szándéka szerint legalábbis, a jezsuita rend missziós hivatására utal. Pontosan megjelöltetett az idézet forrása is – az újszövetségi Szentírásból.
Hogy azonban jól értsük, ugorjunk vissza kétezer évet! Saulnak, a későbbi Szent Pál apostolnak a híres damaszkuszi útjánál vagyunk. Már leesett a lóról, már szembesült a kérdéssel: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Saul a városba érve vakon, értetlenkedve várja, hogy magyarázatot kapjon arra, mi és miért történt vele. A zsidók elvakultnak tartják az immáron vakot, a keresztények félnek tőle, a magatehetetlen embertől. Mondatunk – amelyet az immáron bencés főoltár visel – ekkor hangzik el egy damaszkuszi keresztény, Ananiás felé, aki Saultól való félelmében vonakodik meglátogatni őt: „Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy viselje nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie a nevemért…”
A keresztény szó eredete: Krisztusi. Mindenki, aki magát kereszténynek vallja, akit kereszténynek ismer a világ, a környezete, Krisztus nevét hordozza, éppen úgy, mint a Saulból megtért Pál. Karácsony éjszakáján az Isten betlehemi barlangban megszületett Fiát ünneplő ember nem pusztán egy évfordulóra gondol, hanem annak születésére, akinek nevét hordozza a pogányok és királyok előtt, és akinek a nevéért sokat kell szenvednie. És sajnos talán nem túlzás azt állítani, hogy még soha nem volt ennyire nehéz viselni, mint most, talán éppen Damaszkuszban.
Mi pedig a készülődés forgatagában, lélekben és testben távol Damaszkusztól akár föl is tehetnénk a kérdést: hány és hány dolgot viselünk életünkben, amely valamilyen benyomást kelt azokban, akik körülöttünk élnek? Viseljük a nap terhét és hevét, viseljük gyöngeségeinket és mások gyöngeségét, viselünk hitelt és adót, hivatásos, elegáns vagy megkopott ruhákat, múltat és jelent, sokszor a jövő árát már előre is. Stigmaként viselünk megannyi jelzőt, melyek múltunkat vagy jelenünket határozták meg; „győriek” vagy „mosoniak” vagyunk, „kazinczysok” vagy „czuczorosok”, patikusok vagy audisok – bogáncsként ragad ránk megannyi jelző, amely bejárja, átlengi a mindennapokat; vállalhatóak és vállalhatatlanok, rejtekben állók és kirakatba állítottak, s mind-mind elhomályosítják rajtunk Krisztus nevét.
Idén, karácsony éjjelén azonban, amikor még mindig oly sokan megfeledkeznek Róla, még büszkébben akarom viselni: Krisztusi! Hogy mi a krisztusi, azt nem én mondom meg, hanem maga Krisztus, a testté lett Ige: evangéliumának oly szelíd szavaival, mint Mária ölelő karjai, és oly kemény igéivel, mint a jászol deszkája. És büszkén akarom viselni, hogy nekem ő nem csak érzelem, netán múló hangulat, hanem maga az Élet. Előbb a betlehemi barlang csendjében viselem, szeretteim körében, aztán a népek, a pogányok előtt, a királyok és helytartók előtt, hogy e szent éjszaka csendjében én is megértsem Pállal együtt: az ő Neve fölötte van minden névnek, az ő Nevére meghajlik minden térd az égen, a földön és az alvilágban, és minden nyelv megvallja, hogy a betlehemi barlangban megszületett Jézus Krisztus – az ÚR!
Kelemen Áron OSB