Utolsó útjára kísérték Placid atyát Pannonhalmán
Szentmisében vettek búcsút Olofsson Károly Placid atyától február 3-án Pannonhalmán szerzetestársai, hívei, tanítványai és barátai.
Pintér Ambrus bencés szerzetes szentbeszédében felidézte, amikor a bencés szerzetest elhurcolták a kommunizmus idején: „Akkor emberi szemmel nézve véget ért az élete. De ő Isten kezében tudta magát, és ezért tudott reményt adni a kétségbeesett embereknek, évtizedeken át tudta erősíteni őket a hitben”.
Várszegi Asztrik főapát búcsúbeszédében Placid atya évszázadot átfogó, tanúságtevő életéért adott hálát. Felsorolta a gazdag életnek az ajándékait: a papságból fakadó szolgálatot, a bölcs tanítást, a lelkiismeretességet, a szó meggyőző erejét, a derűt, a túlélést tanító szabályokat, a hűséges szeretetet, az imádságokat. A főapát Isten bocsánatát kérte, hogy Placid atya szabadulásakor a rendi közösség nem tudta visszafogadni őt Pannonhalmára. „Ezt külső befolyásra tettük, mégis a gyengeség jele volt” – fogalmazott.
A szentmise végén a Salve Regina elhangzása után a közösség végső búcsút vett a rendtárstól, és utolsó útjára kísérte Placid atyát a Boldogasszony-kápolnához, a bencések nyughelyére.
Oloffson Károly Placid OSB életének 101., szerzetességének 84., áldozópapságának 78. évében, a betegek szentségével megerősítve, 2017. január 15-én hunyt el.
A Pannonhalmi Főapátság által közzétett dokumentum alapján Placid atya így írt magáról, összefoglalva életét:
„Született Rákosszentmihályon 1916. december 23-án. Középiskoláját a Budapesti Bencés Reálgimnáziumban végezte. Érettségi után 1933-ban belépett a pannonhalmi bencés rendbe. A teológiát Pannonhalmán végezte. Magyar–német bölcseleti tanári diplomáját Pannonhalmán, Münchenben és Budapesten szerezte meg. 1940-ben doktorált a budapesti Pázmány Péter Egyetemen magyar irodalomból.
1939-ben szentelték pappá Szombathelyen. Utána egy évig káplán volt Győrszentivánban, majd egy évig tábori lelkész a komáromi és az érsekújvári hadikórházban. Ezt követően a soproni, a pápai és a budapesti bencés gimnáziumokban tanított. 1946 tavaszán azonban letartóztatták. Előbb az Andrássy út 60.-ban, majd a Markó utcai börtönben volt, s végül a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbírósága több év kényszermunkára ítélte a Szovjetunióban levő politikai foglyok számára készült Gulág rabtelepeken. 1955. november 25-én térhetett haza, de Pannonhalmán nem kapott lakhatási engedélyt. Édesanyjával élt Budapesten. Két éven át fűrészgéppel dolgozott betanított munkásként, majd kórházi mosodavezetőként húsz évig, s mint ilyen került nyugdíjba 1977. június 1-jén. Közben természetesen – ahogy lehetett – triduumokat, lelkigyakorlatokat tartott sok helyen az országban, de eljutott Pozsonyba, Kárpátaljára és Csíksomlyóra is. Később a budai Szent Imre-templomban kisegítő lelkészként lelkipásztorkodott.”
Placid atya így vallott életéről: „az életem mindig többet kívánt tőlem, mint amire képes voltam”, és „a Jóisten mindig mellettem állt, s nemegyszer csodálatosan segített”.
Placid atyát 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki. 2003-ban neki ítélték a Parma Fidei – Hit Pajzsa kitüntetést, 2005-ben Magyar Örökség, 2006-ban Pro Ecclesia Hungariae díjjal ismerték el. 2010-ben vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2016. október 23-án pedig Magyar Becsület Rend kitüntetést kapott páratlanul hosszú és példaadó életútja elismeréseként, és azért a „reményt adó derűért”, amellyel megélte élethivatását a legembertelenebb körülmények között is.
forrás/fotó: Magyar Kurir