Popper Gábor könyvekben is megszenvedte édesapja halálát. Popper Péter még élt, mikor az első negyven oldal elkészült. Továbbírásra biztatta fiát, aki tabuk nélkül írta meg problémás és örömteli kapcsolatukat. A híres-bölcs apa a halálon túl is fogja fia kezét, vezeti gondolatait. A múló időben is érzik egymást – Földön túl, univerzumon innen.
Kissé ellentmondásos a helyzet, hiszen a beszélgetésünk apropója, hogy könyvet írt az édesapjáról, akinek az árnyékából nem könnyű kiragyogni. Milyen kapcsolatban voltak?
Hároméves koromban elváltak a szüleim, én apu életében mindig vendég voltam. Nagyon éles volt a kontraszt pedagógus édesanyám szolid és apu elfoglalt, harsány élete között, de valahol sikerült megtalálni a középutat. Tizenhat éves koromig igazi vasárnapi apuka volt, keveset tudtam róla, mindig azt éreztem, hogy vendég vagyok. Kéthetente vasárnaponként elmentünk állatkertbe, vidámparkba, ezzel ki is merült a mi kapcsolatunk. Aztán tizenhat éves koromban nagyon-nagyon jóban lettünk.
Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, ha valakinek bemutatkozott, kapta a kérdést az esetleges rokonságról. Így volt?
Hogyne. Tizennyolc éves koromban az első munkahelyemen, a Legfelsőbb Bíróság könyvtárában kezdtem dolgozni. Az idős könyvtárvezető hölggyel nem voltunk túl jóban. Úgy mutatott be az ott dolgozóknak, hogy az új kollégánk Popper Péter fia. Akkor úgy döntöttem, engem többet ne mutassanak be így, én Popper Gábor vagyok, és ha érdekel valakit, elmondom, hogy ki az én édesapám. Biztos volt valami tudatos ellenkezés is abban, hogy nem letten pszichológus, holott sokkal könnyebb és sokkal egyszerűbb lett volna a pályám és az életutam. Úgy gondolkodtam, ha teszem azt, sikeres pszichológus leszek, soha nem tudom meg, hogy azért, mert valóban tehetséges vagyok, vagy azért, mert Popper Péter fia vagyok.
Egyáltalán, vonzotta ez a pálya?
Nem, nem jutott eszembe, hogy pszichológus legyek. Még most sem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Én egy baromi későn érő ember vagyok. Későn végeztem el a főiskolát is. Nem vettek fel érettségi után, mert lusta voltam, más mindig fontosabb volt, mint a tanulás. Mindent később csináltam, mint egy normális ember. Nagyon megszerettem a könyvtárat, elkezdtem ott dolgozni, elvégeztem a könyvtár-pedagógia szakot az egri tanárképző főiskolán.
Mi motiválta abban, hogy írjon egy olyan intim viszonyról, mint az apa-fia kapcsolat?
Nem volt motivációja, elkezdtem írni magamnak. Azt gondoltam, hogy annyi élmény, kaland történt már az életemben, olyan sokszínű a családom, hogy azt érdemes megörökíteni. Amikor elkészült az első negyven oldal, elküldtem apunak, mit szól hozzá. Azt mondta, hogy nagyon jó, folytassam, de arra azért vigyázzak, ha önvallomás lesz és szembenézek önmagammal, kijöhet olyan is, ami nem kellemes. Amikor ezt visszaírta, megbeszéltük, de onnantól kezdve egy sort nem tudtam leírni. Amikor 2010 áprilisában eltávozott, utána nagyon-nagyon gyorsan sikerült megírni a könyvet. Valami gát felszakadt és onnantól sokkal könnyebben ment az írás.
A háttérből, a kapcsolatai révén próbálta segíteni?
Igen. A Legfelsőbb Bíróságra úgy kerültem az egyetemi könyvtárból, hogy az ő egyik legjobb barátja volt az elnökhelyettes. Amikor visszajöttünk Nádudvarról, az ő egyik újságíró-kapcsolata révén dolgoztam egy kiadónak, otthonról számítógépen archiváltam anyagokat. Ezek működtek nála is. Önmagától sose, ha kértem, akkor nagyon szívesen segített. Azért megpróbáltam úgy alakítani az életem, hogy ne kelljen segítséget kérni.
(A teljes interjú a Megérintő szavak című könyvben olvasható.)