A 90 éves Szinetár Miklós Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színházi, opera-, tévé- és filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész volt Kaszás Kornél vendége a Győrplusz Filmklub ma esti mozija, a Csárdáskirálynő kapcsán.

Hogy telik eddig az újesztendő?

Nagyon kellemesen, a „sebeimet nyalogatom”, pihenek és készülök az új feladataimra. A Zeneakadémián áprilisban mutatjuk be a Fra Diavolo, ritkán játszott, látványos vígoperát, amelyet én rendezek, a növendékeim szereplésével és koprodukcióban az Operával. A Magyar Állami Operaházban pedig februárban lesz A cigánybáró felújításom, majd júliusban A varázsfuvola. 

Mi Szinetár Miklós titka, hogy tud ennyire aktív lenni szellemileg és fizikálisan is 90 évesen?

Az évek múlnak, az ember fárad, korántsem olyan már a teljesítőképességem, mint régen. Érdekelnek a fiatalok, a világ, a természet, sok örömöm van, és az konzervál.

Milyen a viszonya a fiatalokkal?

Én nagyon jóban vagyok az igazi fiatalokkal, azokkal, akik 30 alatt vannak. Ez generációs ügy: az apák és fiúk konfliktusban vannak, a nagyapák és unokák összefognak. Igyekszem a tudásomat átadni nekik, habár az én tanítási alapelvem az, – amit a Színművészeti Főiskolán 51 évig tanítottam, és amit most a Zeneakadémián is igyekszem érvényesíteni, – hogy a növendékek legyenek kezdeményezőek. Találják ki saját magukat. Óvom őket attól, hogy valaki megmondja nekik, hogy mit csináljanak. Azt szoktam mondani, ha elvégzi az iskolát és csináltat névjegykártyát, azon az lesz, hogy színművész, énekművész, és nem az, hogy színi végrehajtó, ének végrehajtó. Legyenek egyéniségek!

Annak idején Ön is kitalálta magát?

19 éves koromban már az Operaház ösztöndíjas rendezője voltam, nagyon korán kezdtem, ezért is rajongva figyelem a fiatalokat és segítem őket.

Szerencsésnek tartja magát. Pontosan miben is?

Szerencse az, hogy sok-sok jóakaróm volt, jó helyekre érkeztem, jókor. Szerencsés természetem is van, már fiatalon pontosan tudtam, hogy nekem nem lesz jachtom az Adrián, és nem leszek római pápa. Azzal, ami nekem jutott, azzal elégedett és boldog vagyok. A világ 14 országában 198 darabot rendeztem, rengeteg növendékem van, megbecsülnek, a megjelent könyveimet olvassák. Értéktárgyaim nincsenek, de mindenem megvan, amire szükségem van. Elégedett vagyok az életemmel és hálás vagyok mindazoknak, akiknek ezt köszönhetem.

Foglalkozik a kilencvenedik születésnapjával?

Különösebben nem foglalkozom vele, statisztikai bizonyosság, hogy közel van a vége a dolognak. Pilinszky János költő mondta: „A legvégén azt mondanám, hogy bízom abban, hogy meg fogok halni, mert ez idáig mindenkinek sikerült. Nem tudom elképzelni, de bízom abban, hogy nekem is fog sikerülni.”    

Beszéljünk a Csárdáskirálynőről, amelyet a Győrplusz Filmklubban pénteken este 19.30-tól láthatnak a nézők. 1954-ben 22 évesen rendezte meg a színpadi operettet, majd 17 évvel később, 1971-ban a filmváltozatát is.  

Akkor én már csináltam operafilmeket, szerettem ezt a műfajt, de teljesen különbözik a színpadi Csárdáskirálynőtől. Akkoriban rengeteg film készült koprodukcióban, ez is ilyen volt. A filmet három nyelven forgattuk, mindent háromszor vettünk fel: németül, angolul és magyarul. A legnagyobb német tévétársaságnál a mai napig ez a film vezeti a nézettségi rekordot.

Milyen volt Anna Moffoval és René Kolloval, a főszereplő világsztárokkal forgatni?

Rendkívül profik és fegyelmezettek voltak. Horribilis gázsit kaptak és ettől ők szorongtak, helyt akartak állni, ijesztő volt. A magyar színészek, Latinovits Zoltán, Mensáros László és Psota Irén szerintem lényegesen jobbak voltak a világsztároknál és felszabadultabban játszottak.

A teljes beszélgetés itt hallgatható meg: