Május 23-án Apor Vilmosra, Győr vértanú püspökére emlékezik az Egyház.

Erdélyi nemesi család harmadik gyermekeként született 1892. február 29-én, Segesváron. A gimnáziumot Kalksburgban és Kalocsán végezte a jezsuitáknál. Ezt követően a győri egyházmegye szemináriumába jelentkezett, ahol az Apor családdal rokonságban lévő gróf Széchenyi Miklós püspök örömmel fogadta, és az innsbrucki egyetemre küldte tanulni. Itt alakult ki papi-lelkipásztori programja. Világosan látta, hogy a papi élet a lemondás útja, és a türelemnek, a szelídségnek és a fáradhatatlan munkásságnak kell jellemeznie.

1915. augusztus 24-én szentelték pappá. Működését a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg, ahová az 1911-ben áthelyezett Széchenyi Miklós püspök magával vitte. 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahol azelőtt káplánként szolgált. Szigorú napirend szerint élt, szabadidejét tanulásra és önművelésre fordította, önmagával szemben aszketikus fegyelem jellemezte, mások iránt viszont kedvesség és figyelmesség. Lelkipásztori tevékenysége során katolikus lapot alapított, hitoktatást tartott, látogatta a fogvatartottakat, segítette a szegényeket, a betegeket. Jelentős összegeket juttatott jótékony célokra – 1925 karácsonyán például elajándékozta a plébánia élelemkészletének nagy részét és minden pénzét.

1941. februárjában püspökké szentelték. Március 1-én érkezett Győrbe, ahol az egykori gyulai plébános püspökként is emberszeretettel, alázattal kormányzott.

A harmadik zsidótörvény hatálybalépése után kezdte meg főpapi működését, és mélyen átérezte az Egyház felelősségét, azonban tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai hiábavalók voltak. A hozzá fordulók egy részét bújtatta, illetve továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz vagy nővéréhez, Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt vezetője volt.

Apor Vilmos szívén viselte a polgári lakosság sorsát is. Sokakat befogadott, elhelyezett, anyagilag segített. 1944 áprilisában, Győr bombázása után maga is járta a város utcáit, hogy személyesen segíthessen a bajbajutottaknak. Találékony és bátor volt. Szoros kapcsolatot tartott fenn a szerzetesházak vezetőivel, így is sikerült sok menekültnek helyet szereznie.

1945. március 28-án, nagyszerdán az oroszok elérték Győrt. A visszavonuló németek szintén lőtték a várost. Találatot kapott a székesegyház is. Apor püspök végignézte a pusztítást és megsiratta templomát. Jó pásztorként minden menekülőt befogadott ezekben a napokban, sok százan találtak menedéket a püspökvár pincéiben. Egyik nap azt mondta: „Egyszer úgyis meg kell halni, inkább ilyenkor adja oda az ember az életét.” Nagycsütörtökön Apor Vilmos a pincében mondta utolsó szentmiséjét. Mindenkit személyesen fogadott, és nagypéntekig egyáltalán nem aludt. Ekkor részeg orosz katonák jöttek, s el akarták vinni a pincében tartózkodó asszonyokat és lányokat. Apor Vilmos ellenállt. Egy katona előbb a mennyezetbe lőtt – a négy golyó helye most is látható a múzeummá alakított pincében –, majd háromszor a püspökre.

A sebesült főpásztort az ostromlott városon keresztül kórházba szállították, ahol petróleumlámpa fényénél műtötték meg. Halála előtt hálát adott Istennek, hogy „ilyen nagypénteket adott” neki, és szenvedései alatt papjaiért, híveiért és hazánkért imádkozott, és megbocsátott támadóinak. Április 2-án, húsvéthétfőn hajnalban halt meg.

Testét ideiglenesen a kármelita templom kriptájába temették. Újratemetésére csak 1986. május 23-án kerülhetett sor, azóta a győri bazilika Héderváry-kápolnájában nyugszik.

1997. november 9-én II. János Pál pápa boldoggá avatta Apor Vilmos püspököt a római Szent Péter téren, több ezer magyar zarándok jelenlétében.