Első feleség, két gyerek, hat unoka, hit, szeretet és béke – foglalja össze élete lényegét dr. Dubán Dénes egykori válogatott kézilabdakapus, ismert és elismert állatorvos. Valóban, ez az elmúlt évtizedek mérlege – erősíti meg felesége, Vera asszony, akivel ötvenöt éve élnek házasságban.

A titok? Azt mondják, szerencsések, mert van hitük, ami a legfontosabb. S az, hogy csend legyen otthon, derű és nyugalom. A nő a házasság kulcsa, hiszen amilyen ő, olyan lesz a család, s amilyenek a családok, olyan lesz a társadalom. A gyerekek pedig Isten ajándékai. Épp ezért öleld, tedd le és engedd el őket! S ha elmentek, majd mindig visszatérnek, akár egy anyahajóra. Leszállnak, kérnek, tankolnak, és újból elmennek. Ugyanígy az unokák is.

A sport hozta össze őket. Verát sógora, a labdarúgó-játékvezető, Palotai Károly egyszer kivitte egy kézilabdameccsre, ahol azonnal megtetszett neki a vékony, fekete hajú kapusfiú. Bemutatkozás után az éjszakát már egy közös házibuliban töltötték, természetesen szigorúan felnőtt felügyelet mellett, hiszen ekkor 1961-et írtunk.

A szocialista rendszer egyiküknek sem könnyítette meg az életét. Származása miatt Verának nem vezetett egyenes út a biológia-testnevelés szakos pedagógusi pályáig. Dénes főjegyző édesapja pedig Bácskából menekült a partizánok elől, s az anyaországban is kitelepítés, folyamatos zaklatás várt rá. Fiát ezért a győri nagymama vette magához és nevelte 14 éves korától. Így ő is megbélyegzett volt, az egyetemre csak kerülő úton, később kerülhetett be.

Győrbe költözésének köszönheti, hogy kézilabdázó lett. Évekig az ETO-ban játszott, majd a budapesti Spartacusba igazolt. 1963-tól pedig meghívták a magyar válogatottba, melynek tíz évig védte a kapuját, számos győzelmet és életre szóló barátságokat, emlékeket szerezve. Aztán búcsút intett az élsportnak.

Egyetlen percre sem bánta meg, hogy állatorvos lett. Vallja, hogy, mint teremtményeknek, nekik is van „állati lelkük”, éppen ezért el kell őket fogadni, mint olyan társakat, akiket nagyon lehet szeretni. Gyorsabban élnek, mint mi, hamarabb öregszenek és elmennek, de beírják magukat a szívünkbe, s a velük töltött idő meghatározó marad számunkra. Volt, amikor két kutya, két macska élt náluk boldog szimbiózisban.

Dénes ötvenegy évet dolgozott állatorvosként. „Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kutyám jobban tud emberül, mint én kutyául. Pedig gyakoroltam a velük való bánásmódot, s nem is kutyaként tekintettem rájuk, hanem olyan teremtményként, akinek sokszor az embernél jobb tulajdonságai vannak. Rengeteget tanultam tőlük, mindig meg tudtam velük beszélni a szándékaimat. Értenek a szóból, ezért a fél évszázad alatt csak nagyon kevés kis állatnak kellett bekötni a száját gyógyításkor” – emlékezik mosolyogva.

Feleségével együtt közös hobbijuk maradt a sport. Végigkísérte aktív éveiket, számos örömteli órát szerezve az egész családnak. Ám még ilyen előzmények után is hatalmas próbatételnek számított Szent Jakab apostol híres útjának, az El Caminónak megtétele. Hitből vállalták, hálaadásnak szánták. Harminchárom nap alatt, nyolcszázhuszonhét kilométert megtéve, elgyalogoltak Santiago de Compostelába. Látták az összes napfelkeltét, hatkilós hátizsákokat cipeltek, a legkülönfélébb emberekkel találkoztak, megannyi helyen aludtak. A hihetetlen fizikai megterhelés közben mindig kaptak annyi erőt, amennyi a folytatáshoz kellett. S az út nem ért véget azzal, hogy Compostelába értek. Bennük maradt és mindig folytatódik, megerősítve őket Isten és egymás szeretetében.