Könyvbemutatóra hívta az érdeklődőket minap a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, ahol Szőcs Annával dr. Lanczendorfer Zsuzsanna beszélgetett.
A szerző az Édesanyám rózsafája című kötetében személyes élettörténetén keresztül tárja elénk egy csángó magyar falu, a moldvai Pusztina mindennapjait.
Szőcs Anna 1958-ban született Pusztinában, az általános és a középiskolai végzettséget román nyelven szerezte, majd a győri tanítóképzőn diplomázott. 1987 óta Magyarországon él, a csángó kultúra fennmaradásáért tevékenykedik. Vele beszélgettünk.
Könyvében külön fejezetet szentel nemcsak édesanyjának, hanem kosárfonó édesapjának és hat testvérének is.
A könyvvel elsősorban édesanyámnak, Bilibók Anitának – Nyicának – szerettem volna emléket állítani. Ő egy nagyon egyszerű, csendes, ám végtelenül bölcs asszony volt. Nem jutott neki könnyű sors a hét gyermek s a nehéz természetű apám mellett. Mégsem panaszkodott soha. Nagyon stabil családi gyökerekkel rendelkezett, s ez éppúgy megtartó erőt jelentett neki, mint a hit, az élő hagyomány és a közösség. Mai értelemben környezetvédőnek is mondhatnám, mindig óvta és nagyon szerette a természetet. Érdekes módon a húst nem ette meg. Rengeteg fantázia-ételt talált ki, ami nem volt mérgező, azt ő felhasználta, még a lucernát is. Ismerte a füveket, virágokat, fákat, gombákat, madarakat, mindent, amit maga kitapasztalt. Volt például egy főzelék, amit rendszeresen készített, hasmacsukának hívta. Nemrég tudtam meg, hogy ez nem másból, mint a vadkomló zsenge hajtásaiból készült. Főzött csigát is, mint utóbb kiderült, ugyanúgy, ahogy a francia receptek írják. Szeretett és nagyon szépen tudott énekelni és táncolni.
Milyen volt gyermeknek lenni a hatvanas évek Romániájában egy kisebbség kisebbségeként?
Nagyon nehéz volt ez a gyermekkor, de mégis gyönyörű. Szegények voltunk annak ellenére, hogy látástól vakulásig dolgoztunk. Amit megtermeltünk, azt megettük. Egész nyáron gyűjtöttük a szénát, hogy az állatoknak télen legyen mit enni. Mi, gyermekek hatéves korunktól keményen be voltunk fogva a munkába, állandóan hordtuk a vizet, itattuk, etettük a teheneket, legeltettünk vagy azt csináltuk, ami éppen adódott. Ugyanakkor aktívan részt vettünk a falu közösségi életében, vittek bennünket lakodalomba, keresztelőre és halottvirrasztásra egyaránt. A halottakat, a halált nem rejtették el előlünk, mint ahogy Magyarországon tapasztalom. A vallás nálunk evidencia volt. Annyira, hogy amikor népszámláláskor megkérdezték a csángó embert, hogy ő magyar-e vagy román, általában azt felelte: katolikus.
Az elmúlt évtizedekben óriásit változott a világ, melynek következtében a csángó falvak szinte kiürültek.
A lakosság hatvan-hetven százaléka elment Európa különböző országaiba. Valóságos exodus zajlik. Van egy vékony értelmiségi réteg, ők az egyetem után vagy visszamentek Csángóföldre, vagy Erdélyben élnek vagy átjöttek Magyarországra. Ezzel szemben a kevésbé iskolázottak inkább nyugatra vándoroltak. Ma kétezer falumbeli lehet, de Pusztinán csak karácsonykor, húsvétkor és nyáron teljes a létszám, mert akkor mindenki hazamegy. A moldvai csángókat már nem szorongatják annyira, mint harminc évvel ezelőtt, már lehet magyarul tanulni és vannak magyar misék is. Az, hogy a szülőföldön megmaradnak-e magyarnak, most a csángókon múlik.