Büki Lajos az 1956-os szabadságharc nemzetőre, aki a forradalom napjaiban barátjával, Török Istvánnal megszervezte a rendfenntartást a megyében, próbálták megakadályozni a vérontást, az ávósok meglincselését. Később tagja volt annak a vagongyári küldöttségnek, mely a Parlamentbe vitte a munkások követeléseit.

Szerény, csendes ember fogad bennünket az adyvárosi lakásban. Szavai nyomán megelevenedik a múlt.

Milyen érzés végigmenni azon az utcán, amit a legjobb barátjáról, Török Istvánról neveztek el?

Nem könnyű. Rengeteg negatív élmény tolul fel bennem. Istvánt 1957 októberében tartóztatták le. Amerikából jött haza, mert Kádár János azt ígérte, hogy minden külföldre menekült visszatérhet, senkinek nem esik bántódása, akinek nem tapad vér a kezéhez. Már a határon letartóztatták. Ezzel vette kezdetét a per, amelyben tízen szerepeltünk, én a harmadrendű vádlott voltam. 1957 őszétől ’58 májusáig az előzetes letartóztatást egyedül töltöttem egy zárkában a Felszabadulás (ma Szigethy Attila) úti rendőrség épületében. A pofozáson kívül különösebb fizikai atrocitás nem ért, inkább lelkileg próbáltak megtörni.

Szigorúan titkos per volt, a kirendelt védőkön, a smasszerokon és rajtunk kívül mást nem engedtek be a tárgyalóterembe. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy a vádlott-társaimmal együtt a szovjet csapatok kivonásáért és a szabad, független Magyarországért szervezkedtünk. A bíró ezzel szemben számtalan koholt vádat sorolt fel ellenünk. Török Istvánt halálra ítélték, én először nyolc, végül tizenkét évet kaptam. Győrtől kezdve a pesti Markó utcán, és a Gyűjtőn keresztül Márianosztráig és Sátoraljaújhelyig sok börtönt megjártam. Volt, hogy egy éven át nem fogadhattam látogatót, és nem kaphattam levelet, csomagot. Végül öt és fél év után, 1963-ban szabadultam.

Hogyan tudta túlélni ezt az időt?

Egy pillanatig sem hittem el, hogy ki kell töltenem a tizenkét évet. Örökké reménykedtem egy kedvező fordulatban. Az indulatoktól való mentesség és a sorsba való belenyugvás volt a vezérelvem a börtönben és a későbbiekben is.

Szabadulása után mennyire tudott visszailleszkedni a hétköznapi életbe?

Igyekeztem elfelejteni a megpróbáltatásokat és normális életet élni. Hazajöttem Győrbe, megkerestem régi tanítómesteremet a munkahelyemen és másnap már jelentkezhettem munkára. Attól kezdve nyugdíjazásomig a Magyar Vagon és Gépgyár Szerszámüzemében dolgoztam.

Eleinte kilátástalannak éreztem a jövőt, tudtam, hogy szemmel tartanak. Kétszer akartak beszervezni besúgónak. Saját lakást, munkahelyi előmenetelt ígértek, cserébe a tartótisztnek kellett volna jelentéseket írni. Nemet mondtam.

A sors végül úgy hozta, hogy rátaláltam egy kedves lányra, a sokorópátkai Pécsi Zsuzsikára, aki azóta is az én szeretett feleségem. Egy kislányunk született, aki két unokával ajándékozott meg bennünket, most már ők is felnőttek, önálló életet élnek.

Nem bánta meg, amit tett, ma is így cselekedne. Számára a haza jelent mindent, ami jó.

Június 30-án egykori iskolája, a Jedlik Ányos Gépipari Technikum bensőséges ünnepséget rendezett, melynek keretében Büki Lajos felkerült az intézmény büszkeségfalára.