Papp Gyöngyi hisz abban, hogy előbb-utóbb mindenki rátalál a neki elrendelt feladatra. Azt mondja, bár mindannyian egy pályán futunk, az élet nem mindenkinek ugyanoda teszi le a rajtgépet. A többszörös díjazott intézményvezető pedagógus kollégáival csodát tett a győri Kossuth-iskolában, ahová már nemcsak itthonról, hanem külföldről is tanulni járnak a szakemberek.

– Szereti a kihívásokat?
– És hiszek a sorsszerűségben. Hajdú-bihari lány vagyok, a szüleim megbecsült vidéki tanárok voltak. Édesapámmal gyakran autóztunk el Debrecen felé a berettyóújfalui gyermekváros mellett. Ekkor szembesültem vele, hogy nem magától értetődő dolog családban felnőni. Még csak középiskolás voltam, amikor közöltem a szüleimmel, hogy egyszer majd a gyermekvárosban szeretnék dolgozni. Ők persze féltettek, és azt mondták, nem kell ekkora terhet a vállamra vennem.

– Merre vezetett tovább az útja?
– Bár közgazdasági szakközépiskolába jártam, éjjelente az albérletben magyart és történelmet tanultam, hogy tanítónak jelentkezhessek. Napközben könyvvitel, számvitel és statisztika, éjszaka olvasás. Ennek a házi néni egyáltalán nem örült, mert gyakran hajnali háromig égett nálam a villany. Rendben befejeztem a közgazdasági szakközépiskolát, majd jelentkeztem a debreceni tanítóképző főiskolára, ahol 1983-ban megszereztem az első diplomámat.

– Hogy került a Kossuth-iskolába?
– 1986-ban költöztünk Győrbe, a volt férjem akkor már a vagongyárban dolgozott. Több helyen is tanítottam a városban, majd 1997-ben egy álláshirdetésben olvastam, hogy tanítót keresnek a Kossuthba. Szabadhegyen éltünk, nem tudtam, hova jövök. Megérkeztem a tanévnyitóra, és megijedtem, mert a tanítóképző főiskola nem készített fel a hátrányos helyzetű diákok oktatására.

– Mi történt ezután?
– Egy hét múlva bementem beadni a felmondásom. Az akkori igazgató, Szili Margit viszont biztatott, hogy legalább fél évig maradjak és legyek a tanítás mellett ifjúságvédelmi felelős. Ezzel pedig megváltoztatta az életem. Ifjúságvédelmi felelősként ugyanis végig kellett látogatnom a családokat. Ekkor láttam meg, milyen körülmények között élnek a mi diákjaink és honnan járnak iskolába. Sok családnál még íróasztal és gyerekszoba sem volt, felnőttek és gyerekek hatan-heten laktak egy szobában. Innentől kezdve már tudtam, hogy nekem itt van a helyem és itt a feladatom.

– Azóta a Kossuthban zajló speciális oktatási és nevelési módszer példaként szolgál idehaza.
– Sok munkával építettük fel a bizalom hídját az iskola és a családok között, és a szülőket szorosan bevonva dolgozunk a gyerekekért. Nálunk minden nap az úgynevezett beszélgető körrel kezdődik, ahol a diákok elmondhatják, hogy előző napon mi történt velük, mit pakolt a hátizsákjukba az élet. Hiszünk az integrációban és abban, hogy a mikroközösségek felől haladva fokozatosan megszüntethető az előítéletesség. Szerencsés vagyok, mert olyan kollégákkal dolgozhatok együtt, akik hozzám hasonlóan élethivatásnak tekintik a munkájukat.

– Melyek a szívének legkedvesebb visszajelzések?
– Édesapám mondta gyakran: akkor gondolkozol jól, ha a szíveddel gondolkozol. Amikor a volt diákjaink a tengerentúlról fényképet küldenek vagy itt, Győrben találkozom velük és büszkén mesélik, hogy „Látja, igazgatónő, becsületes ember lett belőlem, megállom a helyemet, van munkám, családom, leérettségiztem és hamarosan veszünk egy lakást” – nos, ezek a pillanatok megfizethetetlenek.