Az ókori görögök az agórát megszentelt területnek tartották, ahová a bűnösök nem léphettek be. Ez volt a város társadalmi és kereskedelmi központja, itt zajlott életük minden fontos történése. S bár azóta eltelt két és fél évezred, valami nem változott. Az igazi piac ma is több mint pusztán kereskedelmi helyszín. Hogy pontosan mennyivel, s hogy kinek mit jelent? Most induló sorozatunkban ennek próbálunk utánajárni a belvárosi piacon.

Az idős nagybajcsi házaspár nélkül elképzelhetetlen a győri piac. Az év első szombatján például rajtuk kívül csupán egy (!) árus várta a vevőket. Hatos Gábor és felesége, Écsy Mária 1500 négyszögölnyi kertjükben sok mindent termelnek, így standjukon egész évben sorakoznak az áruk.

„Többféle gyümölcsünk volt, de abból sokat leadtunk, mert már nem bírjuk annyira a munkát” – meséli a 83 éves Mária néni. „Vannak csirkéim, tyúkjaim, tojást árulok. Zöldbabot, fejtett babot, krumplit, sárgarépát, petrezselymet, tormát, spenótot szoktam hozni, no meg néhány üveg lekvárt is.”

Szerdán és szombaton reggel hatkor bepakolják autójukba az előző este összekészített árut és irány a piac. Megvannak a szokásos vevők, akik elégedettek és rendszeresen visszajárnak. Sőt, sokszor előre megrendelik, mit szeretnének. Lehet bármilyen évszak, eshet eső vagy hó, fújhat a szél, lehet tikkasztó hőség, ők mindig ott állnak megszokott helyükön, bár a 86 éves Gábor bácsinak mostanában már jobban esik az ülés.

Miért ilyen fontos ez a heti két nap az életükben?

Már kislány koromban, a negyvenes években jöttem a piacra árulni. Édesapám Budapest védelmében meghalt a háborúban, így hadiárvák lettünk. S mivel a szovjet hadsereg ellen való harcban esett el, ezért elvették az árvasági ellátásunkat, s jövedelem nélkül maradtunk. Nehéz évek voltak, de meg kellett élni. Édesanyám összeszedte, amit a kertben termelt, keresztapám felpakolt a lovas szekerére, és próbáltuk eladni azt a keveset, amink volt. Amikor nagyobbacska lettem, akkor édesapám régi biciklijével jöttem ki. Nem volt könnyű, én pedig kicsi voltam, de azért sikerült. Felpakoltam két szatyrot a kormányra, hátul meg egy kis krumpliszsák volt, így 15 kilónyi árut ki tudtam hozni. Tehát már 1948-ban is piacoztam.

Utána azért kimaradt néhány évtized…

A győri ÁFÉSZ-nál dolgoztam. Otthon pedig várt a három gyermekünk, akiktől aztán később öt unokánk született. Ötvenöt évesen nyugdíjba mentem, s utána újra visszatért az életembe, illetve most már mindkettőnk életébe a piac.

Milyen a kapcsolatuk a többiekkel? Segítik egymást vagy inkább konkurenciának számít a másik?

Én csak jót tudok mondani. Senkivel nem veszekszünk, inkább a figyelmesség, a jószívűség jellemző, pedig szinte mind más faluból jövünk. Jó itt lenni. Elfoglaljuk magunkat, beszélgetünk. Szeretem az embereket, ők is engem. Úgy aggódtak értem most, hogy megbetegedtem. Kell nekünk is egy kis kikapcsolódás, máshová nem járunk, mindig otthon vagyunk. A papa is szívesen elbeszélget a vetésről, a termésről, én meg az asszonyokkal főzésről, gyerekekről, az életről. A vevők közül sokan nem hiszik el, hogy ennyi idősek vagyunk. Nemrég elestem, megsérült a kezem és nagyon fájt. Elmeséltem az egyik vevőnknek, erre a fiatalasszony hazament, s egy különleges kenőccsel jött vissza. Nagyon jólesett a törődése, a szeretete. Azt szoktam mondani, hogy nekünk a piac gyógyszer. Néha szó szerint is.