Ha az embernek kutyája van, sok minden megtörténhet. Még az is, hogy akaratán kívül leteszteli az új, egységes ügyeleti rendszert.

A szezon első zivatara annak rendje-módja szerint villámlással, mennydörgéssel, és a rémült négylábú elrejtőzésével jár. Utóbbi olyan sikeresnek bizonyul, hogy csak jóval a vihar elmúltával fedezzük fel az egyik szekrény alatt. Megkönnyebbült sóhaj után gyors lehajlás a megtalált jószágért, ám a mozdulatot nem követi a felegyenesedés…

Lumbágó, isiász, hexensussz, boszorkánylövés, nevezhetjük, aminek jólesik. Egy biztos. A fájdalom átható, a felülés, felkelés, hajladozás szinte kivitelezhetetlen, az állás és a járás viselhető. Mit lehet tenni, irány az ügyelet. Az egészségüggyel kapcsolatos illúzióim régen elmúltak, nincsenek nagy elvárásaim, csak egy kis enyhülésre vágyom.

A rendelő előterében egyedül vagyok. Megnyomom a csengő gombját. Az ajtó szinte azonnal kinyílik. Az asszisztens kedvesen érdeklődik állapotom felől, elkéri a lakcím- és a TAJ-kártyát, majd türelmet kér. Idősebb hölgy érkezik, lánya kíséri. Beszélgetésre nincs időnk, mert behívnak, pontosabban bekísérnek. Kijön elém a váróba egy mentős, megkérdezi, segíthet-e felállni, és beviszi a kabátomat. Bent az orvos megvizsgál, gyógyszert ír, majd kapok néhány valóban hasznos tanácsot a mindennapokra. Negyed óra múlva csodálkozva botorkálok ki az épületből. Így is lehet?

A puding próbája az evés. Számomra az új ügyelet abszolút fogyaszthatónak, mondhatni finomnak bizonyult. Vajon hosszú távon is ilyen marad?