A napjainkban oly sokat emlegetett fenntarthatóság egyik célkitűzése a meglévő anyagok, termékek életciklusának meghosszabbítása, a pazarló vásárlás visszaszorítása. Így viszont nagyobb feladat hárul azokra a szolgáltatásokra, melyek javítással, állagmegőrzéssel foglalkoznak. Ennek ellenére a cipész-cipőjavító szakmát lassan a kihalás fenyegeti, mert utánpótlás, szakképzés nincs.

Pápai Krisztián kicsi üzlete egy belvárosi udvarban várja a sarkalásra, talpalásra, kisebb-nagyobb felújításokra szoruló cipőket. A mosolygós suszter közel három évtizede van a pályán. Tíz éve úgy döntött, a maga ura lesz, azóta vállalkozóként javítja a lábbeliket.

„Annak idején igazi mesterektől tanultam meg a szakmát itt, Győrben. Úgy tudom, ma már nincs képzés, s mi is nagyon megfogyatkoztunk, talán négyen vagyunk a városban szakképzett cipőjavítók. Az elmúlt tizenöt évben sokan kiöregedtek, a Covid alatti kényszerű bezárás után pedig csak néhányan nyitottunk ki újra. Annak idején tizenketten végeztünk, közülük egyedül én dolgozom a szakmában. A szüleim arra tanítottak, hogy az ember egy szakmával csak fél óriás. Ezért többet kitanultam, hivatásos gépkocsivezető és gépkezelő jogosítványokat is szereztem, de mégis cipész lettem. Munka volt és van is bőségesen. Rengeteg a rossz termék és a használatból adódó kopás. Talpalás, sarkalás, tépőzár-, cipzár-, csatcsere, ragasztás, varrás, merevítés, táskajavítás tartoznak a napi feladataim közé, de ortopéd cipőket is hoznak hozzám sarok- vagy talpemelésre. Ezzel a munkával biztosan nem lehet meggazdagodni. Kis pénzért dolgozom sokat, ennek ellenére én szeretem.”

S hogy mit szeret benne? Egyrészt az állandó kihívást. Azt mondja, nincs két egyforma javítás. A minap például egy összerágott sportcipőt vittek hozzá, hátha tud valamit kezdeni vele… Olyannyira sikerült, hogy amikor elém teszi a javított darabot és ép párját, nem látom köztük a különbséget. Szereti az aprólékos munkát, a finom mozdulatokat, ami úgy benne van a kezében, hogy a legrafináltabb fogás is könnyednek tűnik a külső szemlélőnek. S nem utolsósorban szereti az embereket. 

„Jobbára visszatérő vevőim vannak, a légkör szinte családias. Mindent megteszek, hogy segíthessek, de ha azt látom, hogy valamit nem lehet javítani, akkor azonnal megmondom. Rövid határidővel dolgozom, hiszen az emberek többségének nincs sok cipője. Azt tapasztalom, hogy az elmúlt évtizedekben a cipők minősége romlott, egyre több a javítanivaló. S ez egyáltalán nem árfüggő, sokszor hoznak kifejezetten drága lábbeliket, amik azonban nagyon hamar tönkremennek.”

Legemlékezetesebb esete az Amerikából hazatért nyugdíjas professzor, aki négy pár eredeti marhabőr wesco csizmáját vitte hozzá talpalásra, mert itthon egyik kollégája sem merte elvállalni. Nem felejti el azt a férfit sem, aki tizennégy gyerekcipőt vitt javítani. Ugyanis lányainak állandóan tönkrement a tépőzár a szandáljain, ezért mindig újat vett nekik. Egyszer aztán megelégelte a dolgot és úgy határozott, hogy inkább megjavíttatja a meglévőket.

Pápai Krisztián elégedett ember. Kicsiny üzletében egymásnak adják a kilincset a vevők, ő pedig szívesen fogad mindenkit.