Benkó Attila katolikus pap három éve győri kórházlelkészként igyekszik megkönnyíteni a betegek mindennapjait.

Fiatal emberként hogyan szokott hozzá a kórházi légkörhöz és ahhoz, hogy nap mint nap tanúja a szenvedésnek?

Amikor a püspök atya megkérdezte tőlem, hogy vállalom-e a szolgálatot, jelezte, hogy ez egy különleges terület. Hamar rádöbbentem, hogy nem lehet folyton a szenvedés, a tehetetlenség és a halál árnyékában lenni. Egy idő után már lehetetlen túllépni rajta, akkor is ott kísért, ha nem a kórházban vagyok. Szükséges időt szakítani a kikapcsolódásra. Az is kiderült, hogy a nehézségek ellenére tudom csinálni, örömömet is lelem benne, mert közel áll hozzám ez a lelkület.

Mennyire változott meg a kórház a járvány idején?

Kevesebb beteg van bent az osztályokon. Egyes osztályokat összevontak, ugyanakkor több covidos rész működik. Kevesebb a nővér is, hiszen átcsoportosították őket, s vannak, akik megfertőződtek a vírussal. Kihaltnak tűnik az intézmény, hiszen a betegek nem sétálhatnak a folyosón sem. A kórházi kápolna bár nyitva van, de ott semmilyen közösségi rendezvény nem tartható, a betegek nem is látogathatják. Egyébként a gyógyító munka rendesen folyik, nincs kapkodás, rohangálás, nem érzékelhető pánik. Nyugalom van, bár azt, hogy mennyire kimerültek, fáradtak a dolgozók, én nem tudom megítélni. Mindenki nagyon igyekszik.

A betegeknek különösen nehéz lehet, hiszen napokat, heteket töltenek bent anélkül, hogy a hozzátartozóikkal találkozhatnának. Hogyan viselik?

Nem egyformán viselik az elzártságot. Egy lehetőség is nekik, hogy átgondolják az életüket, elcsendesedjenek, magukba szálljanak. Én azt gondolom, hogy kegyelmi állapot lehet annak, aki ezt felismeri. Az időseknek a legrosszabb, főleg azoknak, akiknek nincs mobiltelefonjuk, vagy nem tudják azt használni. Volt néhány eset, ahol pont ezért én tartottam a családdal a kapcsolatot. Egyszer egy nagyothalló bácsi nem tudta a mobilját használni, de van olyan is, amikor az intenzíven fekvő betegeknek segítek ebben, hiszen az orvosok, ápolók nagyon elfoglaltak és bizony ritkán elérhetők. Én úgy látom, hogy a hozzátartozóknak is borzasztó, mert nem tudják, mi van a beteg családtagjukkal.

Minden beteget meglátogat, vagy csak azt, aki kéri?

Ha bemegyek egy osztályra, akkor minden kórterembe bekopogok, bemutatkozom és megkérdezem, ki szeretne beszélgetni. A nagy többségük elfogadja, örül neki, bár olyan is akad, aki csodálkozik, mit keres ott egy pap. Természetesen, aki nem szeretné a látogatást, azt nem zavarom. Ritkán, de olyan is előfordult, hogy nem volt ugyan vallásos az illető, csak beszélgetni szeretett volna.

A koronavírusos betegeket is felkeresi?

Igen. Vagy a családtagok hívnak telefonon és kérnek rá, vagy maga a beteg kéri, hogy menjek be hozzá.

Advent van, a keresztény világ Jézus születésére készül. Katolikus papként mit tanácsol, hogyan tudjuk lelkileg gyümölcsözővé tenni ezt az időszakot?

Csakis úgy, hogyha befelé figyelünk önmagunkra. Ha átérezzük azt, hogy szükségünk van a megváltásra. Ha tudunk csöndben lenni és átgondolni, hogy merrefelé tartunk, mit miért csinálunk. A tudatosságot, a jelenlétet kellene gyakorolnunk, mit jelent az, hogy jelen vagyok most ebben a pillanatban önmagam számára, az események számára. Annyira gépiesen, rutinszerűen működünk, a szokások rabjai vagyunk, s ezek bezárnak minket. A jelen pillanat lehet rossz is, fájdalmas is, de akkor is éljük meg, ne meneküljünk, ne tagadjuk le. Attól még, hogy nem beszélünk róla, a halál is eljön. Sokkal rosszabb, ha nem beszélünk egy súlyos betegségről, vagy életünk egyéb megoldatlan problémáiról. Az a szabad ember, aki a jelen pillanatot a maga teljességében meg tudja élni.