Több mint egy éve kizökkent az idő, az egész világ egy új időszámítás szerint éli mindennapjait, korlátozástól korlátozásig számolja a napokat. Eddig elképzelhetetlen volt egy hangszeres művész számára, hogy közönség nélkül álljon színpadra, üres nézőtér előtt játsszon, dirigáljon. Berkes Kálmánt, a Győri Filharmonikus Zenekar művészeti vezetőjét, karmesterét sorra állítják meg a városlakók a Baross úton, hogy elmeséljék, mennyire hiányzik már nekik az élő hangversenyek felbecsülhetetlen élménye.

– Oltakozott, Kálmán?
– Természetesen, a második Szputnyik-vakcinával április közepén oltottak, nem volt mellékhatása, jól viseltem. Egyértelműen bíztam az orosz fejlesztésben.

– Az elmúlt egy évben, a pandémia ideje alatt aggódott-e a saját egészsége miatt? Volt-e önben szorongás, félelem emiatt?
– Természetesen a családomat, szeretteimet féltem, de magamért nem aggódom. Feleségemnek, Ryokónak köszönhetem, hogy sikerült legyűrnöm a hipochondriámat. Szabályosan kiirtotta belőlem, olyannyira, hogy most inkább az ellenkezője a jellemző rám. Ha mostanában jelentkezik egy egészségügyi probléma, nagyon könnyen túlteszem magam rajta. Ő ébresztett rá arra is, hogy semmi értelme a magyarokra oly jellemző, negatív gondolkodásnak.

– Hamarosan születésnapját ünnepli, rákanyarodhatunk az ilyenkor kötelező összegzésre?
– Ám legyen. Az életem szerencsék sorozatából áll össze. Édesapám négydiplomás klarinéttanár volt. Édesanyám gyógymasszőrként, a második világháború előtt és után is nagyon sok híres magyar és külföldi politikust kezelt rendszeresen. Ez egy csodaadottság volt, csak egy példa a sok közül: a svájci nagykövet feleségének egyik lába 30 centiméterrel volt vékonyabb, mint a másik. Anyám két évig kezelte a hölgyet, miután egyforma vastagságú lett a két combja. Pernye András zenetörténész életét tolókocsiban töltötte, anyámnak köszönhette, hogy harminc évvel meghosszabbította az életét.

– Népes családjából többen is a zenészhivatást választották, ez az eleve elrendelés is az életének egyik szerencsés mozzanata?
– Mindenképp. Népes család a mienk, én a hét gyermekből a hatodikként születtem meg 1952 májusában. Édesapámnak, édesanyámnak is volt előző házassága, nálunk nem létezett olyan, hogy kiejtsük azt a szót, hogy féltestvér. Mindannyian egyenlő jogokkal és lehetőségekkel éltünk egymás mellett. Többen professzionális, világhírű művészek lettek, mint például a bátyám, Berkes Balázs jazzbőgős. Sokat köszönhetek annak a szellemi közegnek, ahol felnőttem. Budán gyermekeskedtem a híres Benedek család leszármazottaival, Benedek András a Nemzeti Színház dramaturgja volt, bejárhattunk a teátrum előadásaira. Jóban voltam Karinthyékkal, az édesapával, Cinivel együtt fociztunk, fiával, Marcival pedig a Ménesi úti villájuk padlásán berendeztünk egy szobaszínházat, a húgommal mi voltunk a felelősek az előadások zenéiért.

– Négyéves korában ismerkedett meg a zongorával, majd hegedült, a klarinéttal pedig megváltotta a világot, 16 évesen először játszotta el Bartók Kontrasztok című művét. A karmesterség gondolata mikor fogalmazódott meg önben?
– Már egészen korán tudtam, hogy karmester szeretnék lenni. Édesapám azt mondta, hogy csak akkor válasszam ezt a hivatást, ha nem holmi ugráló bolondként mívelem majd a pulpituson, és mindenképp tanuljak meg hozzá egy vonós és egy fúvós hangszeren játszani. A karmesterek többsége zongorázni tanul, ami természetesen nagyon jó a zeneművek memorizálásakor, de a zenekari játékhoz az égvilágon semmi köze. Bizony be kell ülni egy zenekarba öt évre hegedűsnek vagy brácsásnak, akkor érti meg igazán a leendő karmester, mi is az, hogy zenekar.

– Kamarapartnerei Ránki Dezső, Szenthelyi Miklós, Perényi Miklós és Takács Nagy Gábor, illetve Keller András voltak. Kocsis Zoltánnal 12 éves kora óta folyamatos szakmai kapcsolatban állt, a vele való barátsága, művészi együttműködése életének egyik nagy ajándéka volt.
– Sehol sem lennék, ha Zolival nem találkozom, tőle tanultam a szakmához nélkülözhetetlen szorgalmat. Kocsis Zoltán egy zseni volt, aki kamarapartnereitől ugyanazt a színvonalat követelte meg, mint magától. Kívülről ismertük egymás zenei gondolatait és érzéseit. Juhász Előd zenetörténész jó pár kötetet írt róla, amelyben kiemelte, hogy Zoli állandóan instruálta zenésztársait, engem viszont soha. Zenélés közben egymásra néztünk, és az elég volt. Utoljára 2015-ben kamaráztunk együtt a Richter Teremben, Brahms-triót játszottunk közösen Perényi Miklóssal. Mindig azzal ugrattuk egymást, hogy ötven évig senki sem viselte el volna őt, csak én. Mire azzal válaszolt vissza, hogy ,,neked sincs egyetlen olyan hosszú házasságod, mint a velem való kapcsolatod.”

– Méltán lehet büszke hazai és nemzetközi szólókarrierjére, szakmai munkája elismeréseként Liszt-díjjal tüntették ki 1986-ban. Életének egy-egy újabb szerencsés fordulata, amikor 1992-ben meghívást kapott Japánba, ahol a tokiói Musashino Zeneakadémia klarinéttanára, illetve az egyetemi szimfonikus zenekarok vezető karmestere lett. Mestere lett a zenekarépítésnek, amit itt Győrött is kamatoztatott mint művészeti vezető. Ezért a tevékenységéért Bartók–Pásztory-díjjal ismerték el 2013-ban.
– A Győri Filharmonikus Zenekar igazgatója, Fűke Géza 2009-ben azzal bízott meg, hogy egy nemzetközi színvonalú társulatot építsek fel. Erre én öt évet kértem, a társulat viszont már pár éven belül óriásit fejlődött, a zenekarépítésben a Japánban eltöltött huszonhárom évnek meghatározó szerepe volt. Nemcsak szakmailag erősödtem meg, de emberileg is változtam. Nagyon sokat tanultam az ottaniaktól, azóta jobban odafigyelek a kollégáimra, fontos, hogyan szólunk a másikhoz. A verbalitás nagyon fontos egy karmester számára, nem elfogadható a durvaság. Azt is ott tanultam meg, hogy nem kell túldirigálni a műveket, hagyni kell a zenekart önállóan játszani, és minél jobb egy társulat, annál kevesebbet kell mozognia egy karmesternek. Ezt a munkamorált próbáltam átmenteni a Győri Filharmonikus Zenekarba is. Büszke vagyok az együttes vonóshangzására, a szólistáinkra, akik a pandémia ideje alatt több kamaraformációban mutathatták meg tudásukat, jó hír, hogy ezen térzenei bemutatkozások hamarosan folytatódnak. A társulat kitűnően játssza a bécsi klasszikusok műveit Brahmsig bezárólag. Az eredmény önmagáért beszél.

– Véleménye szerint mire tanította a pandémiában eltöltött másfél év a társulatot?
– Ez a helyzet mindannyiunk számára új volt, a túlélés a jó és innovatív ötletekben rejlett, amiből nem volt hiány. Hál’ istennek hamarosan ennek az időszaknak is vége, jelenleg is az új évadon és az újranyitás feltételein dolgozunk, amit mindannyian nagyon várunk. A győriek sorra állítanak meg a Baross úton, hogy elmondják, mennyire hiányoznak nekik már az élő koncertek. Felelősek vagyunk értük és egymásért.