Az új év annyi mindennel indul. Ilyenkor számot vetünk, kiértékeljük az előző időszakot, visszatekintünk és előrenézünk, na meg persze: fogadalmakat teszünk.

Ki hangosan és nyilvánosan, akár Facebook-poszt formájában ország-világ szeme láttára, ki csendben, magában, nehogy babonásnak gondolják, de mindannyian fogadkozunk.

Az kétségtelen, hogy társadalmi jelenségről van szó, írásos emlékek már a 17. századból vannak arra vonatkozóan, hogy az új évet eskütétellel pecsételték meg eleink. Azt ugyan nem tudom, hogy régen mire fogadkozott a többség, azt azonban nagyjából tudom, hogy mi mire vágyunk: jobb életre törekszünk, eljutunk arra a rég kinézett nyaralóhelyre, és idén már tényleg, de komolyan, elkezdjük a diétát.

Aztán visszatérünk a mókuskerékbe, a mindennapok szürke rohanásába, és a fogadalmak jó része február elejére már csak egy homályos, kelletlenül felidézett emlék, és „igen, megfogadtam, de…” kezdetű beszélgetések indító mondata marad, amit könnyelműen mondtunk ki a pezsgőspohár csilingelő koccintása közben.

Pedig fontos itiner lehet egy fogadalom, ha tudjuk magunkat hozzá tartani. Fonal az útvesztőben, világítótorony a sötétben, ha van egy célunk, ami felé tarthatunk – akkor is, ha az éppenséggel „csak” 10 kiló mínuszt jelent a mostani önmagunkhoz képest. Az elmúlt nehéz évek után mindenkinek szüksége lehet egy célra, ami felé tarthat, így kevesebbet nem tudok kívánni az új esztendőre: tartsuk be mindannyian a fogadalmunkat. Akár hangosan, akár csendben fogadtuk meg.