Ősszel Győrben is megnyílik a Presszó: Szemere Katalin újságíró a Vaskakasban faggatja válogatott vendégeit a siker ízéről.

Szemere Katalin újságíró és Góg Angéla food designer közös sorozata, a Presszó a Vaskakasban talál második otthonára: 2019 szeptemberétől havonta egy alkalommal Vaskakas Presszóba várják az érdeklődőket, neves, Győrhöz valamilyen módon kötődő vendégek részvételével. Az októberi vendég: Boldizsár Ildikó (József Attila- díjas) pszichológus, etnográfus, meseterapeuta lesz.

Szemere Katalint Jászay Tamás faggatta.

– Mi volt a legutóbbi sikerélményed?
– Olyan sikerélményt tudok mondani, ami csak áttételesen kötődik hozzám. 2011 óta járunk egy kis hevesi faluba, Tarnabodra segíteni, és pár éve két fiú megmutatta Horgas Péternek, milyen artistaképességekkel rendelkezik. Ma már mindketten Budapesten tanulnak az artistaképzőben, szuper tehetségesek. Különösen az egyikük változott óriásit: nagyon jól tanul, nyitott és boldog kisfiú lett, teljesen más minőségben él, mint korábban. Ez főként a mentora, Végh Ildikó érdeme. Ezt látni nagy élmény. Szakmai sikernek tartom a Presszó egy évvel ezelőtti újraindítását, ami szintén nem egyszemélyes kaland, sok ember munkája, valamint a főtámogató Orlai Tibor lelkesedése kell és kellett hozzá. Többen mondták, hogy mennyire szerették a videóra vett beszélgetéseket, de sokáig elképzelni sem tudtam, hogy a Népszabadság háttere nélkül hogyan lehetne ezt működtetni. Az új széria egy barátsággal kezdődött: jelenleg a BBC GoodFood magazin főszerkesztőjeként dolgozom, ahol Góg Angéla food designerrel több közös projektünk volt. Ő vetette fel, hogy az akkor induló GOGA Studióban újrakezdhetnénk a beszélgetéseket, mindezt egy igényes gasztroháttérrel összekapcsolva.

– Ez mit jelent?
– Angi már korábban is nagyon vagány dolgokban utazott, csinált például Emlékek cukrászdáját, amelyben gyerekkori ízekről készített felmérést, majd a kutatása eredményeit öt süteményből álló sorozatban mutatta be. Szeretek vele dolgozni, mert az ételeiben mindig van valami csavar, meglepetés. Budapesten a Presszóba meghívott vendégektől azt kérdezzük a beszélgetést megelőzően, hogy milyen íze van a boldogságnak. Angi ezután kifejezetten a vendég számára megtervezi és elkészíti a süteményt, amelyet a nézőkkel közösen elfogyasztunk, majd egy hazai bortársaság által felajánlott borral koccintunk, és aki szeretne, maradhat még beszélgetni. Talán ennyiből is érezhető, hogy a családias környezet, az intim hangulat mennyire fontos. Éppen ezért komoly kihívás, hogy a jóval nagyobb térben, a győri Vaskakas kamaratermében is megéljen.

– Győrben nem a boldogság, hanem a siker ízét kutatjátok. Miért?
– Kértem Angit, legyen ebben is kicsit más, mint a budapesti, és ez a siker íze nagyon megtetszett. Csak látszólag könnyű válaszolni a két ízkérdésre. Az asszociációk sokat segíthetnek, és az a klassz benne, hogy nincs rossz válasz. Én például egészen konkrétan tudom, hogy az én boldogságomnak sóskaramell íze van. Van a Pozsonyi úton egy hely, ahol isteni sóskaramell-fagyit adnak, de nemrég jutott benne nekem egy kis karamelldarabka, ami nem ízlett annyira. Tényleg ilyen a boldogság is: olykor marad benne valami kis diszharmónia.

– És milyen számodra a siker íze?
– Valószínűleg valamilyen csípős ízt választanék. De karakteres fűszereket is el tudok képzelni hozzá, nagy kedvencem például a kardamom. A kardamomos arab kávéért szinte bármire hajlandó vagyok – de például a sikerért nem. Igaz, persze, akiben van pici exhibicionizmus, az vágyik a sikerre. Én például a Presszó esetében arra, hogy sokan legyenek a nézőtéren, jó hangulatú legyen a beszélgetés.

– Ez utóbbi min múlik?
– Nyilván múlik rajtam és a vendégen, de nagyon sokban a stábon is, akik közül többen a háttérből segítenek rengeteget. Ismered a bizalomjátékot, amikor csukott szemmel beledőlsz valaki karjába, és biztos vagy benne, hogy elkap majd. A Presszó és a körülötte dolgozók ilyenek nekem, és ez a kör bővül: most Markó Róbertnek, a Vaskakas művészeti vezetőjének jutott eszébe, hogy elhívjon Győrbe, holott korábban nem dolgoztunk együtt. Megbízott a programban, a márkanévben és bennem. A kérdésedre konkrétabban válaszolva: már a Nol Presszóban is sokat tanultam, de a Presszóval töltött utóbbi egy év igazi, koncentrált tanulási folyamat volt. Tudom, hogy mit szeretnék még csinálni, hová akarok fejlődni. Nagy elismerésnek tartom, hogy a győri sorozat első két vendége, Boldizsár Ildikó és Várszegi Asztrik azonnal igent mondott, és a további meghívottak is nagyon izgalmas személyiségek. A Presszónak amúgy mára törzsnézői lettek, akik jelezték, hogy eljönnek majd Győrbe is. Igaz, volt, aki szóvá tette, hogy miért nem hívom el a vaskakasos vendégeket Pestre is…

– A Presszó népszerűségének egyik titka az lehet, hogy megnőtt az emberek igénye az ilyen típusú találkozásokra. Voltak előtted minták, amikor kitaláltad a receptet?
– Nem készültem tudatosan újságírónak, de amikor a nyolcvanas években, gyerekként néztem a Stúdió kulturális magazint a tévében, úgy döntöttem, hogy Szegvári Kati leszek! Az indokom egyszerű volt: tudtam, hogy én olyan emberekkel akarok beszélgetni, mint ő. Kezdő koromtól a Népszabadságban írtam, és a megszűnése óta is főleg nyomtatott lapoknak dolgozom. Engem mindegyik interjúból a mai napig két dolog érdekel igazán: a felkészülés és a beszélgetés. A megírása már kevésbé. Kicsit olyan ez, mint a színész, aki azt mondja, hogy ő a próbát jobban élvezi, mint az előadást. Van alanyom, akihez heteken át olvasok, előadásokat vagy filmeket nézek. Túlzásnak hangzik, mégis szeretek úgy hozzáállni az ilyen típusú beszélgetéshez, hogy a beszélgetőpartneremet jobban ismerjem, mint a saját anyukája. Meg persze az ember hiúságának is jót tesz, ha a vendég meglepve kérdezi, hogy én ezt meg honnan tudom… Igyekszem olyan témákat felvetni, amelyekről még kevesen kérdezték. Ez soha nem a felkészültségem csillogtatásáról szól, hanem szeretném, ha az alanyom is elgondolkodna a válaszon, élvezné a beszélgetést, és nem a megszokott sztorijait húzná elő.

– Milyen az a Presszó, ami után elégedett vagy?
– Ha a vendégnél sikerült olyan szinteket megmozgatni, amelyekről tudom, hogy neki és a nézőknek is újdonságot jelentettek. Nagyra értékelem, ha a meghívott nyitott, kíváncsi, őszinte. Ha jól tud történetet mesélni, mert mégis csak ezért gyűlünk össze, ettől működik az alkalom. Ha a vendég boldog, a közönség is elégedett.

– A legfontosabb változás az eredeti videós verzióhoz képest, hogy itt van élő közönség is.
– Akármennyire igyekeztem tagadni magam előtt is, rá kellett jönnöm, hogy élvezem ezt a helyzetet. Szoktam emiatt izgulni, persze, de csak előtte: ha már kérdezek, nem érek rá ezzel foglalkozni. Nagyon fontos a közönség reakciója és figyelme. És bevallom, csodálatos látni, ahogy kialakult az estek törzsközönsége. Ez volt a célom, mégpedig azért, hogy legyenek olyan nézők, akik megbíznak bennem annyira, hogy amikor kevésbé ismert embereket hívok, akkor is eljönnek. A budapesti műsorból vágott videóanyag és podcast is készül, így azok is láthatják-hallhatják később, akik személyesen nem tudtak jelen lenni.

– Mitől más a Presszó, mint bármelyik beszélgetős műsor?
– Többen kérdezték már ezt, és bár szerénytelenül fog hangzani, nincs jobb válaszom: attól más, hogy én csinálom. Kizárólag olyan vendégeket hívok meg, olyan témákról kérdezem őket, akik és amik engem érdekelnek. Már a Nol Presszóban is én döntöttem a meghívottakról, és továbbra is ebben a szerencsés helyzetben vagyok: Győrben Markó Robival együtt gondoltuk át. Az interjúalanyokról beugrott még egy sikerélmény, ami a Presszóhoz kötődik: amikor valaki szól, hogy szeretne nálunk vendég lenni. Akkor azt érzem, lehet, hogy nem csináljuk ezt olyan rosszul.

Szerző: Jászay Tamás