Nem tudom, hogy gyermekként vagy gyermekeimet kísérő szülőként izgultam-e jobban az első becsengetésre várva. Arra viszont jól emlékszem, hogy mindegyik alkalommal óriási megkönnyebbülést jelentett a tanterembe lépő tanító néni kedves mosolya.

Füzetek, tankönyvek, táska, tolltartó, tornazsák gyorsan a helyükre kerültek, ugyanúgy, mint a bennem kavargó gondolatok. Már tudtam, hogy valami izgalmas dolog kezdődik, s ha a mosolygós tanító néni segíteni fog, akkor nagy baj nem történhet.

Később persze nem vártam ennyire a szeptembereket, túlságosan hozzászoktam a nyár ajándékaihoz, a szabadság és időtlenség boldog érzetéhez, amit jó ideig a becsengetés sem tudott feledtetni. Az újdonság varázsa elmúlt, az izgalomból megszokás lett. Ám minden évben voltak olyan tanárok, akiknek örömmel készültünk az óráira, mert emberségükkel vagy humorukkal fényt hoztak a szürke hétköznapokba. Nekik nemcsak az volt a fontos, hogy betéve tudjuk a tananyagot. Mintát adtak a tanuláshoz, munkához való hozzáállásról, kitartásról, segítettek elviselni a kudarcot, biztattak, bátorítottak bennünket. Törődtek velünk. Mindez azért jutott eszembe, mert minap megismertem egy igazi pedagógust, akivel szeretett hivatásáról beszélgettem. Jó tudni, hogy a mai gyerekeknek is vannak ilyen tanáraik.

Szent-Györgyi Albert szerint az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát és megtalálja a munkát, amit szeretni fog. Ehhez segítsen hozzá minden kis és nagy diákot a most induló új tanév!