A Győri Fotóklub Egyesület és Magyar Fotóművészek Világszövetségének tagja járt Kis-Tibetben, rendszeresen visszatér Toscanába, a Dolomitokba, Hollandiába és Erdélybe, de ha fotózásról van szó, legfőbb ihletforrása és múzsája a magyar és a gyirmóti táj. A Gyirmót Szolgálatáért díjas Tálos Péter fotóművészt nem csupán életre szóló szenvedélyéről kérdeztük.

Hogyan került kapcsolatba Gyirmóttal és a fotózással?

Tizenhat éves lehettem, és az egyik munkatársam nagy horgász volt, akinek Gyirmóton volt egy csónakja. Győri gyerek vagyok, egyszer elkísértem a vízre, ő pedig megmutatta az itteni tájat, ami egészen elvarázsolt. A fotózásnak is nagyon egyszerű a története. Édesapám szeretett ugyan kattintgatni, de rettentő rossz képeket csinált, amiért édesanyám többször megdorgálta. Így amikor tizennyolc éves lettem, vettem magamnak az NDK-ban egy fényképezőgépet és elkezdtem fotókat készíteni.

Pedig, ha jól tudom, műszaki családba született.

Igen, a családban szinte mindenki a Rába Vagon- és Gépgyárban dolgozott. A nagybátyám révén volt ugyan egy amatőr festőművész a rokonságban, és gyermekként én is jártam rajztanárhoz, de édesapám határozott ember volt, aki kijelentette, hogy a két fivéremhez hasonlóan nekem is a műszaki pályát kell választanom. És ez így is történt. Az elmúlt évtizedek során több sikeres vállalkozásunk volt, sok embernek adtunk munkát, aztán 2015-ben eladtuk a Gyirmóton működő cégünket és én nyugdíjba vonultam. Bár a rajzolás és festészet végül nem jött össze, a fényképezés szerencsére már több mint ötven éve elkísér az utamon, és meghatározó része az életemnek.

Sokan elsősorban természetfotósnak tartják. Igaz ez a megállapítás?

Valóban azzal kezdődött, de az évek során a tájakat járva rengeteg emberrel találkoztam, és természetes volt számomra, hogy róluk is készüljenek portrék. Az első modellem egyébként a saját lányom volt, akit gyermekkora óta fotózok. Mindig is érdekelt az emberi arc, különösen smink nélkül, természetes fényekben. A legutóbbi kiállításomra éppen portréfotóimból gyűjtöttem össze egy csokorra valót, remélem, hogy ezek a munkáim is elnyerik a közönség tetszését.

Az évek során Kis-Tibetben is járt, ennek mi a története?

2016-ban egyik gyermekkori álmom vált valóra, amikor eljutottam India legészakibb részébe, a Kasmír tartománybéli Ladakh régióba, amely Kis-Tibetként is ismert. Itt abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy a Himalája lenyűgöző csúcsaival a háttérben régi buddhista kolostorokat fotózhattam és megörökíthettem a kolostorokban élő szerzetesek életét. Fantasztikus helyszíneken csodálatos embereket ismerhettem meg.

Van, aki követi a családban?

Hetvenkét éves vagyok, a feleségemmel 1974 óta vagyunk házasok, és a három gyermekünk közül a legkisebbik nagyon jól bánik a kamerával, van tehát utánpótlás. Én sem ülök azonban tétlenül, tegnap hajnalban néhány barátommal éppen a Szigetközben jártunk és természetesen fényképezőgépet is vittünk magunkkal. Már tervezem a következő kiállításom, amely Győr szépségeit mutatja majd be olyan látószögből, amely még az avatott szemek számára is tartogathat meglepetéseket.