Galgóczi Erzsébet Kossuth-díjas ménfőcsanaki írónő édesanyja két világháborút élt át. A harmadikra megvett egy kosár sót – mert tapasztalta, hogy a háborúk idején ezt volt a legnehezebb megszerezni –, ami ott van most is „kővé válva a padláson.”

Az írónő életművének értő gondozója, egyben sógornője, Galgóczi Károlyné, Gabika írta le a történetet a Ménfőről tavaly megjelent kötetében. Akkor arról beszélgettem vele, hogy a só remélhetőleg örök mementó marad, az elmúlt borzalmak emlékeztető jele. A harmadik világháború szerencsére nem tört ki, de világjárvány pusztít, háborús időket idéző reflexeket vált ki belőlünk a félelem, felvásároljuk, amit lehet, szerencsére só az van, leginkább az élesztő hiánycikk.

Most már láthatja az ember, hogy lesz liszt, kenyér, hús, cukor, és minden ami kell, felhalmozni felesleges. Sőt, már nagy mennyiségben kerülnek kukába az ijedtünkben korábban felvásárolt, azóta lejárt szavatosságú szalámik, tejek, gyorsfagyasztott termékek. Nem az áruhiány okozza a bajt, inkább a meggondolatlan költekezés. Annak a belátásnak a hiánya, hogy hosszú távra kell berendezkednünk.

A kormány júniusra-júliusra várja a járvány tetőzését Magyarországon, s a nemzetközi példák alapján aligha téved sokat. Márpedig, ha így lesz, még a legnagyobb szabású gazdaságvédő kormányzati és önkormányzati tervek, cselekvések ellenére sem fog egy-két hónapon belül beindulni a magyar- és a világgazdaság.

Elkerülhetetlenül magas lesz a munkanélküliség. A nagy gyárak- két-négy hétig még csak-csak tudnak alapbért fizetni, közben beszáll majd az állam is, a bérek egy részét nyilván magára vállalja. A kisvállalkozásoknak és a munkavállalóknak viszont kevés a tartalékuk, s mint mindenütt a világon, itt is vannak, akik hónapról hónapra élnek. A munkanélküli segély a legjobb időkben sem pótolja a kiesett bér teljes összegét. Muszáj tehát addig nyújtózkodnunk, ameddig a takarónk ér, mert az állam is csak saját takarója méretéig képes. Elkerülhetetlen megmérni a saját takarónk hosszát. A legszegényebbeknek persze nem sokáig ér, s a kevésből spórolni rémségesen nehéz, a hiányból meg lehetetlen.

Talán kibontakozni látszik viszont egyfajta társadalmi szolidaritás. A győri önkormányzat pedig foggal-körömmel védi a munkahelyeket, s a kormány is a hosszú távú megszorítások helyett élénkítést akar, mert az teremt munkahelyeket, az teremt értékeket.

Ki kell tartanunk addig, amíg lassan, fokozatosan, kissé talán más értékekre építkezve is, rendeződni kezd a világ. Nemcsak a pénzünket, de a türelmünket is be kell osztanunk.

Most még a tömeges megbetegedések irányába tartunk, sokan lehetnek (lehetünk) betegek, és bár borzalmas kimondani, többen lesznek a halottaink is. Ilyen gyász közepette kell megőriznünk méltóságunkat, mint Galgóczi Erzsébet édesanyjának a sót. Ilyen sokkban kell – életáldozatok árán is – tehetségünket, erőnket kínálni az építkezéshez. Nehéz lesz, de lesz.