1966 őszén a soproni vasútállomáson két fiatal számára örökre megváltozott a világ. Elég volt egymásra nézniük és azonnal megtörtént az a bizonyos villámcsapás, az emberi élet egyik legnagyobb csodája. Mindketten először élték át a szerelmet, elsők voltak egymásnak testben és lélekben. S egyetlenek maradtak egy teljes életre.

Ötvennyolc évvel később egy adyvárosi lakásban beszélgetünk a Gombos házaspárral. Mária és Félix szavai olyan békességet és jóságot sugároznak, melynek hatása sokáig elkísér.

„Megszólított és abban a pillanatban tudtam: ő az! Nagyon tetszett benne, hogy komoly volt, kissé félszeg és szépen udvarolt. Fél év múlva eljegyeztük egymást, augusztusban pedig összeházasodtunk. Két esküvőnk volt, először a csöndes egyházi, majd egy hét múlva a polgári. Utóbbira hívtuk meg a rokonokat, barátokat. Jókat nevettünk, hiszen senki sem tudta, hogy mi már napok óta férj és feleség vagyunk. A hatvanas években nem volt tanácsos templomba járni, de mi hívő emberek vagyunk, el sem tudtuk volna másképp képzelni az egybekelést” – mesélik.

A fiatalasszony követte közgazdász férjét Győrbe. A közös élet nem indult könnyen, nehezen szakadt el Soprontól. Szerencsére volt hivatása, amiben kiteljesedhetett.

„Édesapám tanító volt, aki lelkesedett a munkájáért. Még a leggyengébb képességű gyerekben is talált valami jót. Érettségi után én is a tanítóképzőbe jelentkeztem, de édesanyám súlyos betegsége miatt nem tudtam elkezdeni a tanulmányaimat. Először Sopronhorpácson egy óvodába kerültem, majd levelezőn végezetem az óvónőképzőt, és nem bántam meg, hogy így alakult. Minden lurkóban találtam szeretni valót, akárcsak édesapa.”

Hamarosan szülők lettek, Gábor és Szandra érkezése teljessé tette a családot. A gyereknevelésből mindketten kivették a részüket. A házimunkán is megosztoztak, a főzés Mária, a befőzés viszont Félix reszortja volt, mint ahogy a varrás is. Mindig hűségesek voltak egymáshoz, s ez egyáltalán nem esett nehezünkre.

„Természetesen voltak nehézségek az életünkben, de jó volt tudni, hogy vagyunk egymásnak. Manapság türelmetlenek az emberek, hiányzik belőlük a tolerancia, enélkül pedig nincs tartós együttélés. Az a tapasztalatom, hogy már gyerekkorban félremennek a dolgok. A szülők nem mernek nemet mondani, ezért a mai gyerekek nem ismerik a határokat, nem tanulják meg a kudarcok elviselését. Így aztán felnőttként sem képesek elviselni a problémákat, azonnal kiszállnak a kapcsolatból, eldobják a másik embert. Bennünket a szeretet és az Istenbe vetett hitünk tartott össze. Ha valamiért neheztelünk a másikra, a nap végén mindig kiengesztelődünk, nem fekszünk le haraggal. Féltjük egymást és reménykedünk, hogy pár évet még együtt tölthetünk.”