Ha létezik örökké tartó szerelem, akkor Zsédely Máté és a motorozás között bizony az van. A győri fiatalember igazi vagány, aki hamar nevet szerzett magának a motorsportban, s egyébként a szíve is a helyén van. S bár a versenyzéstől már visszavonult, áprilisban Kunmadarason ismét megmutatja, milyen is az igazi sebesség.
Máté soha nem volt az az otthon ülő srác, imádott például a nagyapjával horgászni járni, s bizony kint a tó körül már nem a bringájával tekert, hanem a papa Babettájával…
„A nagymamám és az anyukám persze hallani sem akart arról, hogy motorozzak, de a nagypapámat mindig sikerült rávennem. Míg ő horgászott, én húztam a gázkart, estem-keltem és teljesen megfertőződtem. Egyébként a fúrás-faragás szeretetét is a nagyapámtól tanultam, sok mindent ellestem tőle, így tizenegy évesen már olyanra alakítottam a Babettát, amilyenre elképzeltem. Ment az akkor 45 kilométer per órával, én meg kihoztam belőle 60-at… Ott már végleg eldöntöttem, hogy én márpedig ezzel szeretnék foglalkozni és szerintem attól kezdve szériamotorom néhány hétnél tovább soha nem volt! “– emlékezett vissza a kezdetekre Zsédely Máté, akit nem abból a fából faragtak, hogy bármit is feladjon, amit a fejébe vesz.
Mindig valami különlegesre vágyott, mindig olyanra, ami másnak nincs, amiben különc lehet. S mivel vakmerőségért sem kellett a szomszédba mennie, hamar megismerték az egyenruhások is…
„Anyukám mesélte, hogy még alig voltam nagyobbacska kamasz, amikor a rendőrségen már külön madzaggal kellett összekötni az aktámat: volt ebben szabálysértés, közveszélyes motorozás dögivel, nem voltam jó gyerek, na. Bevallom, kergetőzés is volt, s mivel nem nagyon kaptak el, körözött is lettem. Nem szégyellem én ezeket, de persze nem is biztatok senkit, hogy járja az én utamat. Egyszerűen nem tudok más lenni: elvetemült szabadság- és adrenalinfüggőségem van, amit nem lehet kiölni!”
A kamasz fiú először mégis asztalos szeretett volna lenni, ám hogy a sors más utat szánt neki, arra talán a porallergiája az egyik legnagyobb bizonyíték: maradt tehát a fémmegmunkálás, a szerelés és a motorok. Gépszerelőként végzett, de a hegesztést is kitanulta, csakúgy, ahogy a motorszerelést is. Ekkorra egyébként már túl volt az első igencsak súlyos balesetén is, ami után kész csoda, hogy lábra tudott állni, nem még visszaülni a nyeregbe. Mátét viszont annyira megcsapta a benzingőz, hogy igazából nem is magáért aggódott, hanem a motorjáért… Sejthető, hogy hamarosan már versenyeken húzta a gázkart.
„Eleinte „kanyarvadász” voltam. Előfordult, hogy egy teljes szezont Cseszneken és a Balatonon töltöttem, s volt, hogy napi négyszer mentem, és mire hazaértem, hólyagos lett a fenekem. De én voltam az első, akinek Cseszneken leért a térde, persze koptató nélkül, kit érdekel ilyenkor egy térdkalács, ha megmutathatom, mit tudok. Az akkortájt volt egyébként, amikor szegény Cseh Józsi elkezdett a Rábaringen gyorsulási versenyeket szervezni. Kimentünk a haverokkal megnézni, de nem tűnt nagy kunsztnak egyenesen hajtani…”
Mátét végül elvarázsolták a V8-as autók, nitrós motorok, s úgy érezte, eljött az ő ideje: benevezett a 600-as Hondájával a következő versenyre, hiszen ha valaki úgy tud kanyarodni, mint ő, akkor az egyenesben még egyszerűbb dolga lesz. Gondolta akkor, ám hamar jött a felismerés…
„A gyorsulási verseny, azaz a drag azért egy más történet, az utcáról nem lehet beesni, hamar rájöttem. Ezt is meg kell tanulni, kőkeményen. Hatalmas koncentrációt igényel, ezred másodpercek döntenek. Megtudtam, hogy a motorokat folyamatosan fejleszteni kell, hiszen egy szériamotorral ha odamész, maximum kifújják az orrodat. Nekiálltam tehát a Hondámnak a műhelyemben, hogy drag motor legyen belőle. 2002-t írtunk akkor, az én motorom gyárilag 80 lóerős volt, az akkori motorok 110 lóerősek, én pedig olyan gépet raktam össze, hogy a negyedik, ötödik helyre mindig behoztam magam…”
A fiatal motormániást pedig annyira elkapta a gépszíj, hogy tudatosan, nagyon kemény munkával küzdötte fel magát egyre magasabbra a sportágban. Éjszakákon át építette a motorjait, gyakorolt, ahol csak lehetett, és persze sokszor ott is, ahol nem… S közben álmodozott egy Suzuki Hayabusáról…
„Azt sem tudtam, mi fán terem, de tudtam, hogy nekem kell egy Hayabusa… Akkor is, ha „özvegygyártónak” hívták, mert ez volt az első szériában gyártott motor, aminek a sebessége meghaladta a 300 kilométer per órát. Az pedig nem létezik, hogy nekem ilyenem ne legyen! Vettem is egyet, közúton nem is volt semmi gond. Na de a versenypályán… Hatalmas mellénnyel odaálltam a rajthoz, hogy akkor most mindenkit itt hagyok, Hayabusám van! Felpörgetem 7.000-re, ráeresztem a kuplungot, zöld lámpa és itt sem vagyok… A motor viszont máshogy gondolta, mert a hátsó kerék elkezdett kiforogni, vettünk egy 90 fokos fordulatot és megálltam a nézőkkel szemben. Nekem pedig a nulláról kellett felépítenem a versenyzői tapasztalatot az ehhez a típusú motorhoz. Olyan, mint én: ha nem tiszteled, akkor megbüntet!”
A győri versenyzőnek nagyon sok segítséget nyújtott Szöllősi Csaba ex magyar bajnok, aki bevezette a nagy köbcentis motorok világába. Ahogy Máté fogalmazott, az akkori komoly versenyzők még maximálisan elérhetők voltak és segítették a fiatalokat. Említette Gyulai Csongort is, akik a Hayabusák futómű-beállításaival kapcsolatban adtak tanácsokat. A motor pedig folyamatosan alakult, az út helyességét pedig az egyre több dobogós eredmény igazolta és a Dragriders Racing Team csapat, amely szintén Máté nevéhez köthető.
„Nem voltam megelégedve, bújtam a külföldi oldalakat. Viszont a fémipari tudásomnak köszönhetően egy csomó alkatrészt nem kellett megrendelnem, hanem én magam reszeltem ki őket addig, amíg nem működtek. Aztán elkapott a SuperStreet stílus: a motort leültettem, a tengelytávot meghosszabbítottam, agyontuningoltam és nem volt megállás. Megfogadtam, hogy elkapom a legnagyobb osztrák dragversenyzőt, Marcus Rottensteinert. Tudtam, hogy anyagilag és rutinban fent van a csúcson… Elkezdtem én is használni a nitrót, ami tulajdonképpen az égést segíti és pluszteljesítményre képes vele a motor. Mondjuk a 200 lóerőből így képes leszel kihozni akár 400 lóerőt is.
Büszkeség volt, amikor Rotti az utolsó versenyen odajött és azt mondta, hogy most már érzi, hogy jövök és már fél. Végül együtt fejeztük be a versenyzést. Az utolsó futamunkon egymás ellen mentünk és mindketten műszaki problémával szenvedtünk. Szóval mind a ketten befejeztük, végleg…”
Máté azt mondja, azért hagyta abba a versenyzést, mert elérte azt, amit akart: a saját két kezével épített egy olyan motort, mint amit Amerikában használnak. Megmutatta magának és a többieknek is, hogy ha értesz valamihez és kitartó vagy, akkor elérheted, amit elterveztél… A motorozástól persze nem szakadt el, akkor sem, ha a közvetlen vérkeringésből kiesett. Dolgozik, szerel, motorozik, hajtja a terepjáróját és élvezi az életet, meg persze imádja a fiát, akit a számítógépek egyelőre jobban érdekelnek, mint a motorok. Ám azt mondja, nincs ezzel semmi baj, erőltetni semmit sem szeretne, ő sem szereti, ha kényszerítik bármire is.
Kilenc én után viszont igent mondott egy felkérésre és április végén, május elején ott lesz Kunmadarason, a szezonnyitó autós-motoros majálison.
„Látták a régi ismerősök, hogy Hópihe eladása után megcsináltam az új Hayabusám, a Blackhawkot, s megkeresett Szentesi Péter barátom, hogy akkor ott a helyem Kunmadarason. Mikor mondtam, hogy de hát én már nem versenyzek, közölte, hogy nem kérdés volt a részvételem, hanem parancs… Ja, mondom, az más… Szóval megyek, pedig egy-két hétig filóztam, hogy kell-e ez nekem. Elmegyünk kicsit a régi versenyzőtársakkal, beszélgetünk, jól érezzük magunkat, s ez így lesz a legjobb. Én már nem kezdem el elölről, hiszen amit szerettem volna, elértem… Persze azért készülök, mert az én őrültségem örök” – zárta mosolyogva Zsédely Máté, akivel abban maradtunk, hogy beszélgetünk még a jövőben, mert ebben a sztoriban még sokkal, de sokkal több van…