Tizenöt évesen adta első orgonahangversenyét, volt rádiós műsorvezető, 2004-től a Templomos Lovagrend tagja, Győr kulturális nagykövete, műfajteremtő orgonaművész és 2020. március 15-től a város Pro Urbe díjasa. Rákász Gergely az érzéseiről, múltjáról és a mindennapjairól nyilatkozott nekünk.

Közismert lokálpatriótaként milyen érzéseket keltett önben, amikor megtudta, hogy 2020-ban megkapja a szülővárosa Pro Urbe díját?

Igaz, hogy az én nevem van a díjon, de valójában nagyon nehéz ezt egyszemélyes teljesítményként felfogni, mert ahhoz, hogy én látszódjak a színpadon, nagyon komoly csapat és egy erős család szükséges. Az enyém egy olyan hivatás, amit nem lehet mérni. Ha túlságosan rajong érted a szakma, akkor valószínűleg nem vagy elég eredeti. Ha pedig túlságosan rajong érted a közönség, akkor bizonyára „csinnadrattát” csinálsz. A kettő között megtalálni azt az arányt, ami manapság, a XXI. században működőképes, komoly kihívás. Úgy gondolom, mi megtaláltuk ezt, a koncertek sikeresek, a szakma pedig utálja. Ilyenkor azonban nehéz mérőszámokat találni, mégis hová tegyem a produkciómat. Ilyenkor fontos a közösség véleménye.

Amikor a közösséged megáll és azt mondja: „figyelj, öreg, ez nekünk tetszik, mert értéket hozol közénk”, az nagyon jólesik. Ez egy mérföldkő az úton, amire azt mondhatom, hogy talán jó irányban haladok.

Úgy hírlik, szívesen vesz részt a szűkebb közösségének mindennapi életében…

Győrben élek. Barátaim, szeretteim, rokonaim itt vannak. Ha kell, akkor megfogom az ásót, hogy elültessek egy fát, vagy gumikesztyűt húzok és összeszedem a szemetet. Nekem egyik se derogál, ahol élünk, ott a mi dolgunk rendet tenni. Én amerikás magyar vagyok, ott azt a szemléletet tanultam, ha valamit meg lehet csinálni, akkor azt meg kell csinálni. Nem pedig arra várni, hogy hat hónap múlva odaér a város, vagy két év múlva a kormány. Ha szemetes az utca, akkor fel kell venni a kesztyűt. Ez nálam ennyire egyszerű. Ez a szemlélet, miszerint nem azt mondom, hogy előre, hanem azt, hogy utánam, úgy gondolom, az élet minden területén sikeres.

Tekintsünk egy picit vissza a múltba: a legifjabb koncertorgonistaként ismerte meg a világ, hisz az első hangversenyét mindössze 15 évesen adta. Nyilván nem az orgona volt az első hangszer az életében.

Minden orgonista zongorához ül le először. Én is innen indultam. Polgárcsalád volt a miénk, bár nagyon nehéz a kommunizmus idején klasszikus polgárcsaládról beszélni, hisz ilyen fogalom akkoriban nem volt. Mindenesetre a miénk nagyon közel állt hozzá. Művészbarátokkal, sok könyvvel, beszélgetésekkel.

A vasárnapi ebédeknél az olvasmányaink voltak a beszédtémák. Én előbb ismertem Mozartot, mint Madonnát… Ilyen miliőben könnyű volt odaülni a zongora mellé. Nagyon könnyű volt ilyen családból kinőni, és belevágni ebbe a világba.

Aztán jött a nagy szerelem, az orgona…

Egy családi kiránduláson jártunk Esztergomban, ott hallottam meg először megszólalni egy hatalmas templomi orgonát. Kisebbet hallottam már korábban is, hisz édesapám orgonált a révfalui templomban, de én arra nem figyeltem fel. Egyfajta gyerekkori kötelességem volt, hogy el kellett járnom a misékre, ez egy picike orgona volt csupán, aztán jött Esztergom, és attól földbe gyökerezett a lábam. Apu kijárta, hogy fölmehettem a karzatra, kipróbálhattam a nagy orgonát, jó érzés volt ez a kis ismerkedés. Hazafelé menet könyörögtem az autóban: apa, anya, én orgonista leszek. Emlékszem anyám arcára, ahogy hátrafordult az első ülésből és vigyorogva mondta: persze, kisfiam, meg tűzoltó és katona. Aztán a szerencsém tovább folytatódott, mert édesapám meglátta, hogy valóban érdekel az orgona. Létrehozott egy alapítványt, aminek segítségével kicserélték a révfalui templom pici orgonáját egy nagyobbra, és amikor én már odakerültem, akkor egy komolyabb hangszeren gyakorolhattam.

Aztán számos fellépés után jött egy találkozás egy amerikaival, és jött az USA.

Egy magyar nagyvárosban koncerteztem, ahol jelen volt egy amerikai szakember is. A hangverseny után odajött hozzám és azt mondta, hogy bár egy szót sem értett az egészből, de olyan hangulatot csináltam, hogy az mindent megért. Azt mondta, ha ezt angolul is meg tudom csinálni, szervez nekem fellépéseket az USA-ban. Kimentem először talán játszani, aztán rájöttem, hogy a vendéglátóm annyi mindent tud a szakmáról meg a hangszerről, hogy azt érdemes lenne tőle megtanulni. Onnan kezdve azon törtem magam, hogyan szivattyúzzam át a saját fejembe azt az ismeretanyagot, ami az övében van. Időközben haza-haza látogattam itt elvégezni a kötelességeimet, aztán visszautaztam tanulni.

Amit itthon megkerestem, azt el is költöttem repülőjegyekre. Megérte, hisz a mai napig abból a látásmódból élek, amit ott tanultam.

Évekig játszott úgynevezett iskolaprogramokat, vezetett rádióműsort a Magyar Rádióban Intermezzo címmel. Mindkét tevékenységnek azonos célja volt: közelebb vinni a komolyzenét a nagyközönséghez. Mi volt ezeknek az indíttatása?

Úgy gondoltam, hogy nem úgy közelítem meg a klasszikus zenét, mint azt általában szokták, hanem érdekes történeteken keresztül, amiket két darab között elmesélek a közönségnek. Semmiképpen sem szerettem volna Bach mellé mondjuk dobgépet tenni, pedig lehet, hogy ebben az esetben a dobgépek rajongói is eljönnének a hangversenyre, de valahol maga Bach veszne el, sőt maga a klasszikus zene veszne el, ami háromszáz éve aktuális és úgy jó, ahogy van. Ezért kezdtem el gondolkodni azon, milyen módon lehet a klasszikusokat előadni, hogy az is be tudja fogadni, akinek az életében nem alapvetés a klasszikus zene. Ezért kezdtem a darabok keletkezésének hátteréről mesélni az előadásaimon, számítva arra, ha az átlagos nézőnek van valamilyen információja a felcsendülő muzsikáról, könnyebben eljut a szívéig.

És láss csodát, működik a dolog, mert egyre szélesedik a koncertlátogatók köre.

Ez a célja a gyerekprogramoknak, a rádiós műsornak, valamint a felnőtteknek szóló koncerteknek is: kinyissam számukra a klasszikus zene világát.

Fejezzük be ezt a beszélgetést egy személyesebb jellegű kérdéssel. Minden művész éltető eleme a közönség. Manapság azonban a járványveszély épp ettől a közegtől fosztotta meg az előadókat. Mivel telnek a bezártság napjai?

Ha egy művész abból él, hogy szereti a közönsége, az egyfajta fotoszintetizálás. Ha engem kizárólag a fény éltet, az nagyon veszélyes. Mit vagyok hajlandó érte megtenni, meddig megyek el a fényért? Ugyanakkor nem szabad elkövetni a posztmodern hibáját, miszerint a művészet a művészetért van, de annyi igazság ebben a helyzetben akad, hogy most van ideje a művésznek befelé fordulni. Van ideje kapcsolatba lépni Istennel, a mindenséggel. Kell az ilyen időszak minden művésznek. Ez most az elcsendesedés, a feltöltődés ideje. Nem élem meg bezártságnak ezt az időt. Velem van a családom, két kisgyerekemmel foglalkozom, a feleségemmel sem voltunk összezárva az elmúlt tíz évben, mint most, külön kihívás mindezt kezelni. Összegezve, befelé fordultam és folyamatosan tanulok. Bár ez a belső meditáció hamarosan véget ér, hisz a Győri Filharmonikus Zenekar felkérésére én is csatlakozom ,,A zene házhoz jön” című produkcióhoz, és épp a hétvégén, szombaton három helyszínen is játszom majd egy teherautó platójáról.