A Covid-híradóban kérte valaki, hogy nyissák meg a Barátság park futópályáját. A Bem téri, egyébként igen népszerű pálya egyes szakasza ugyanis jeges időben csúszós, balesetveszélyes. Másnaptól a park újra fogadta a futókat, a szabályok értelmében azonban a létesítmény egészét járványügyi okokból nem lehet működtetni.

Estefelé megyünk be a Barátság parkba. A nap már nem süt, de felhők sem nagyon gyülekeznek az égen. Az évszakhoz képest – ahogy a meteorológusok fogalmaznának – jó idő van, sportolásra kifejezetten alkalmas.

Három fiatalember most fejezi be a futást. Öklözve mutatkozunk be egymásnak.

– Nagy Dani vagyok – szól ki a kötött sapka alól egyikük.

– Bond. James Bond – nyújtja öklét a haverja. – Egyébként Attila. A hun.

– Marci – oldozza el biciklijét a legfiatalabb.

– Mindennap futtok? – kérdezem.

– Csak ha nincs foci. Most meg nincs. Föl van fújva a sátor, de legfeljebb a Covid vírus gyakorolja benne Ronaldo cseleit.

A három fiú – a fél kispályás focicsapat – a járvány idején eddig Szabadhegyre járt a tó körüli futópályára.

– De vagy szerelmeseket rebbentettük szét, vagy néhány hajléktalan kóborgott a pályán. Ez most jobb, igaz, nyáron a szabadhegyi kellemesebb – magyarázza Attila.

– De csak ha nincs foci – szúrja közbe Marci.

Bond autószerelő, Marci árufeltöltő volt még a múlt héten, de fölmondott, inkább elmegy ételfutárnak. Dani egyetemista. Közel laknak egymáshoz, meg a foci is összehozta őket. Versenyszerűen nem sportoltak, az egészséges életmód sem nagyon hajtja őket, inkább a játék és a társaság a vonzó.

– Meg a csajok – emeli ki Dani. – De azok közül csak az elvadultabbak futnak a parkban, a többi inkább kutyázik. Most meg aztán az egyetemen sem lehet fölszedni őket. Franc a Covidba.

– Oltatni kell – mondom.

– Ol-ta-koz-ni – szótagolják röhögve. Sajnos egyikük sem mondja biztosra, hogy beoltatja magát.

A pályán egy ötvenen túli asszony fut, igen óvatos tempóban. Mintha tojásokon lépdelne.

– Írja, hogy Kovácsné vagyok. Ne röhögjön rajtam, aki rám ismer – feleli, amikor a nevét kérem. Sokkal bőbeszédűbb, amikor arról faggatom, miért próbálkozik a futással.

– Elküldött szakrendelésre a háziorvos, mert alig bírtam cipelni magamat, pedig látja, hogy nem vagyok kövér. A kardiológián rákötöttek a futógépre, azt hittem, belehalok. Vittek is másnap megszurkálni a katéterrel, meg is mutatták egy nagy képernyőn, hogy vacakok az ereim. Adtak gyógyszereket, eltiltottak minden jó kajától, és fél év múlva újra belémnéznek. Van több szűkület, de az egyiket fél év múlva lehet, hogy tágítani kell. Betojtam, ezért próbálkoztam a futással. Húsz méternél először nem bírtam tovább. Kifújtam magam, újabb húsz méter. Ez így ment napokig. Hogy ne röhögjenek a fiatalok rajtam, amikor megálltam, a fülemhez tettem a telefont, mintha hívtak volna. Most már egy pihenővel végigfutom a kört.

Két tinédzser érkezik. Nagy lehet a szerelem, mert még a futópályán sem engedi el a lány a fiú kezét. Mintha korcsolyáznának.

Két őszülő úr utcai ruhában, futócipő nélkül próbálkozik. Hamar kifulladnak, leülnek lihegni a padra. Arról beszélnek, hogy remélik, rövidesen hívják őket az oltásra.

– Mit bánom én, hogy orosz vagy bantu néger, csak pusztítsa el ezt az aljas Covidot – mondja egyikük.

Kisportolt, feszes testű, lófarkas lány kezdi a kört. Karján mérő, fülében hallgató. Nem akarom megállítani, futni meg úgysem bírnék mellette sokáig. Inkább csak nézem. A futásnak is megvannak a szépségei.