A pávák mindig szembenéznek egymással
Tóth Ildikó a népművészet mestere, a győri Kékfestő Műhely tulajdonosa. Műhelyt alapító dédapjának az életét kettétörte Trianon. A kékfestőkultúrát azonban átmentette a család, s Ildikó már a negyedik generáció tagjaként őrzi, fejleszti ezt a sajátosan szép népi mesterséget.
Dédapja, Éhling Péter Erdélyben, élt. A család kelmefestéssel foglalkozott. A kor szokásainak megfelelően a fiatal Péter vándorlegényként nekiindult egyedül a világnak, hogy máshonnan is ellesse a mesterség titkait. Győrt mindig úgy tartotta számon, hogy ott híres kékfestők élnek, ezt a várost mindenképpen útba ejti majd. Aztán Győrben tartotta a szerelem. Megismerkedett Nemes Nagy Zsófiával, összeházasodtak, s 1906-ban megalapították a győri kékfestőműhelyt.
A trianoni döntésig élénk volt az ipar, a piac a környéken. A dédapa főleg a szigetközi és a felvidéki vásárokat látogatta. Akkoriban még az asszonyok maguk szőtték otthon az alapanyagot, a vásárban átadták Éhling Péternek, aki a következő alkalomra festve visszahozta a ruhákat.
Trianonnal azonban elvesztek a határon túli piacok, elveszett a Felvidék. A család Erdélyben maradt részét is elszakította a dédapától. Tóth Ildikó mondja el a családi drámát: egyszer táviratot kapott Éhling Péter, hogy édesanyja nagyon rosszul van, látogassa meg. Mire az útlevelet el tudta intézni, édesanyja már meghalt. A dédapa soha nem tért vissza Erdélybe, az érintetlen útlevelet most is őrzi Tóth Ildikó.
Hogy mi lett volna velünk, ha nem lép életbe a trianoni békediktátum? – teszi fel a kérdést önmagának Ildikó, s meg is válaszolja: együtt maradhatott volna a család. A kultúra, a hagyomány is összekötötte, összetartotta volna az embereket. Ma is rengeteg olyan megfejtetlen szimbólum van a népművészetben, amelyet az ország szinte minden táján megtalálunk. A Kékfestő Műhely jelenlegi tulajdonosa döbbenten fedezte fel a Rábaközben ugyanazt a jelrendszert, mint amit Erdélyben is használtak. A székekre tett ülőpárnákra festett páváknak például mindig csak egymás szemébe lehetett nézni. Ha valaki látogatóba érkezett egy családhoz, s azt látta, hogy a székeket kifordították, ezáltal a párnák pávái nem egymásra néztek, nem illett leülni. Ez valami családi bajt, veszekedést jelzett, amit nem szavakkal, hanem ezzel a jellel hoztak a vendég tudomására.
Tóth Ildikó két felnőtt lánya is folytatja a kékfestő mesterséget. A kisebbik a műszaki egyetem mellett, a nagyobbik pedig már meg is pályázta kollekciójával A népművészet ifjú mestere címet. Tóth Ildikó reményei szerint ők lesznek az ötödik generáció, amelyik méltón viszi tovább a kékfestés művészetét.
„Átúszták” az országhatárt
Két, a határon túlról érkező, immáron győri úszó is elmondta gondolatait a Trianonról szóló filmben. A gyorsúszásáról ismert középiskolás Méri Bence felvidéki, négy éve érkezett a városba.
„Dunaszerdahelyen jégkorongoztam, megszűnt a csapatom, s hogy sportoljak valamit, 13 éves koromban úszni kezdtem – magyarázta, mi ugratta be a medencébe. – Neten kerestem meg a győrieket, édesapám fölhívott egy edzőt is, így kerültem ide.”
„Én először csak arra gondoltam, hogy rekreációs úszásra íratom be – teszi hozzá az édesapja, Méri Ferenc. – Győrben aztán mondták, hogy az itt nincs, Bence így lett versenyúszó.”
„Most otthonról jöttünk, és a határon ellenőriztek bennünket a járvány miatt. Számomra felfoghatatlan volt, amit édesapám mesélt arról, hogy régen menyire szorongtak, amikor a határra értek. Ha nem lennének nyitottak a határok, szóba sem jöhetett volna, hogy felvidékiként átjárjak Győrbe, s ennek a csapatnak a színeiben versenyezzek” – döbbent rá Méri Bence.
Úszótársának, a most 24 éves Szabó Szebasztiánnak az idén már az olimpián szurkolhattunk volna, ha a járvány miatt nem késlekedik legalább egy évet a legnagyobb presztízsű világverseny.
Szebasztián Frankfurtban született, de pici gyerek kora óta a családjával Zentán élt, s az volt a szíve vágya, hogy magyar színekben szálljon vízre a világversenyeken. Boldog, hogy ez megadatott neki. Korábban úgy nyilatkozott a 24.hu portálnak: „Nem a pénz miatt lettem magyar, hanem mert magyar vagyok.”
„Édesapám magyar, édesanyám horvát, Németországban ismerkedtek meg – avatott be a családi viszonyokba Szebasztián. – Tudtam, hogy édesapámnak az a vágya, hogy Magyarországot képviseljem a sportban, nagy örömet szereztem neki ezzel.”
Három éve költözött Győrbe. Trianonról Zentán semmit sem tanultak az iskolában, a saját kíváncsiságára kezdte bújni az internetes oldalakat, hogy megismerje ennek a diktátumnak az okát, tartalmát, hatásait.
„A sportban szerencsére nem találkoztam még azzal a jelenséggel, hogy valakit a származása, nemzetisége miatt ne fogadtak volna be. Az úszásban is az eredmény számít, meg az ember jelleme, személyisége. Sőt, mi egymás sikerének is örülni tudunk, de a legnagyobb öröm mindenképpen az volna, hogy magyar nemzeti dresszben tudnék jó eredményt elérni az olimpián” – mondta el az egyik legígéretesebb győri úszó.