Csak háború ne legyen! - sóhajtotta mindig nagyanyám. Több évtizede nincs már velem, de ma is a fülemben cseng ez a mondata.

Több évtizede nincs már velem, de ma is a fülemben cseng ez a mondata. Mesélt az átélt szörnyűségekről, a nincstelenségről, a bombariadókról és bombázásokról, a közeli fegyverropogásról, a végtelennek tűnő menekülésről. Öregkorában is kísértették a rossz emlékek, akárcsak számtalan kortársát.

Anyámnak a gyermekkorát szakította ketté a második világégés: háború előttre és háború utánra. Hét éves volt, amikor élete első nagy döntése elé került: melyik legyen az az egyetlen játék, amit magával visz a hosszú, bizonytalan útra. A barna mackót választotta. A macska egy darabig futott utánuk, először fel is vették a kocsira, de később úgy alakult, hogy nem tudták magukkal vinni. Ott maradt a babaházzal és lakóival, a mesekönyvekkel, a biztonságos mindennapokkal, és a gyermekkor boldogabbik felével együtt.

A mi generációnk csak történelemkönyvekből és filmekből ismerte a háborút, nekünk a béke volt a természetes. Beleszülettünk, és el sem tudtuk képzelni, hogy másképp is lehet. Egészen mostanáig.

Nézem a rakétatámadásokról szóló híreket, az égő, füstölgő, romhalmazzá változó városokat, a metróállomásokon megbúvó embereket, a biztonságot jelentő magyar határra érkező menekültek tömegét. Szorongva várom kárpátaljai barátaink napi üzeneteit. Jól vannak. Van mit enniük, tudnak fűteni és még együtt a család. Most ennek örülünk. Tudom, hogy fáradtak és félnek. Tudom, hogy hiába hívjuk őket, ott maradnak. Nem hagyják el egymást és nem hagyják el a közösséget, melynek megbecsült és felelős tagjai. Korlátozott lehetőségeikhez mérten, de igyekeznek felkészülni az ország keleti feléből menekülők fogadására. „Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban” – jutnak eszembe Ady szép sorai.

S tényleg nincs más lehetőség, csak ez: embernek maradni minden rémség közepén. Jó látni a spontán és szervezett karitatív akciókat, a különböző gyűjtőpontokon halmozódó élelmiszer és tisztasági csomagokat, takarókat. Reményt ad ez a hatalmas segítőkészség, a részvét, a jóakarat, az igazi közösségi szolgálat.

Csak háború ne legyen! – ismétlem önkéntelenül a nagyanyám szavait, és azért imádkozom, hogy a gyermekeimnek is a béke legyen a természetes.