Néznek bennünket a polcokon porosodó fényképtartókból, esetleg megbújnak a telefonban a nyaralási fotók között. Halott nagyszülők, édesanyák és édesapák, testvérek, sajnos gyerekek is. Egyikük sem szól már ránk, nem dohognak, nem aggódnak, nem intenek a jóra.

Ők már megtettek értünk mindent, amit lehetett. És mégsem mondhatjuk, hogy bevégeztetett. Visszük tovább őket, nemcsak a szívünkben vagy az emlékeinkben, hanem a mozdulatainkban, a hanghordozásunkban, a járásunkban, a mindennapi szokásainkban, a ringatásaikban, a meséikben. Észrevétlenül és általában akaratlanul. Nemcsak azt a tudást, hogy hogyan készül a jó babgulyás, hogyan metsszük meg a kerti fákat, mikor álljunk ki keményen önmagunkért, s mikor hallgassunk, akár ökölbe szorított kézzel. Ki előtt hajtsunk fejet, kit emeljünk magunkhoz, kivel legyünk óvatosak. Ez az élet már a mi életünk, garancia nélkül, mi ronthatjuk el, mi tehetjük boldogabbá. De a halottaink génjeiből, személyiségéből, szokásaiból teljesen kibújni sosem tudunk már.

Lassan hullanak a rozsdás levelek a temetőben. A többségét már elhordták az utakról. Fúj a szél, kicsit megzörgeti a koszorúkat, hajladoznak a gyertyalángok. Mintha az utóbbi években a koszorúk is szebbek, méltóbbak lennének az élethez és a halálhoz, Kevésbé giccsesek, vásáriak, inkább szolidak, együttérzőek és méltóságosak. Egymásba karoló emberek mennek szótlanul a sírkertben, az apró gyerekek a mécsesek tüzét csodálják. Áll a Mindenki keresztje, sokan vagyunk körülötte, még ebben a kis országban is szétszóródnak a családok, megy mindenki a saját útján a boldogságát keresni. Nincs mindenkinek ereje, módja meglátogatni saját családja távoli halottait.

Imára kulcsolódó kezek, kizökkenünk az időből, a térből is, valahogy a halottaink dimenziójában lebegünk pár percre az emlékeinkkel. A lelkiismeretünkkel, a megbánt bántásokkal, a ki nem mondott szeretetszavakkal. Önmagunkban bocsánatot kérünk, de a halottaink nem igénylik már. Utólag jóvá tenni nem sok mindent lehet. A megspórolt szeretet nem visszamenőleges hatályú.

Itt állunk az esti temetőben, s számot vetünk a pótolhatatlan hiánnyal. A szeretteinkkel, akik – higgyünk bármiben is – emberként „egyszervoltak”. És mi is „egyszervagyunk.” Ha van túlvilág, az már más értékű dimenzió. Ha van lélekvándorlás, az már másfajta élet. De lehet, hogy csak emlék van, és mi vagyunk.

Mikor a legjobb barátom hajnali négy kor meghalt, évekig fölébredtem ebben az órában. Amikor anyám meghalt, egy törött lábú galamb ereszkedett le az udvarra, nekünk kellett gondozni tovább. Amikor apám meghalt, szenvedett, de tudta, hogy saját utolsó vágya megvalósult: kiadták háborús emléknaplóját. Amikor a húgom meghalt, fiammal reggeliztem valahol a 13. kerületben. Telefonon mondta el az orvos a tragédiát. Egy pszichológus ismerőshöz mentem volna éppen, aki azonnal magához hívott. Képzeljen el egy virágot, mondta, s behunyt szemmel lassan színeiben, formáiban, tudatom belső festőállványán megszületett, majd föléledt a virág. Azóta hordozom magamban, s a koszorúk mellé azt is odagondolom.

A vázába szánt fehér krizantém már csak a külvilágnak szól. A koszorú is. Én ezt a belső virágot hozom. Egyedi és misztikus, akár az emberi élet.