Középiskolai tanulmányait Kaposváron, a Cukor- és Édesipari Technikumban végezte, majd az ELTE BTK történelem-mongol szakán diplomázott. Később a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Keletkutató Intézet munkatársa és az ELTE előadója lett. Mára pedig az egyik legolvasottabb magyar kalandregény író. Leslie L. Lawrence Győrbe látogatott, ahol kitartó rajongók sokasága állt sorban aláírásért és egy közös fotóért.

Lőrinc L. Lászlóval a Tótágas Könyvesboltban beszélgettünk, ahol új könyvének kiadása kapcsán dedikált. A körülbelül egy órás program alatt néha még az utcán is sorban kellett állni, ennek ellenére a rajongótábor kitartóan és jókedvűen várakozott. A szerző többeket is visszatérő ismerősként üdvözölt és sokszor csalt mosolyt a jelenlévők arcára egy-egy derűs megjegyzéssel.

Keletkutatóként tudományos munkával kezdte a karrierjét, mégis elsősorban íróként tartjuk számon. Mikor és hogyan csöppent bele az irodalom világába?

Tulajdonképpen előbb voltam író, mint tudományos kutató. Kisgyermek koromban rengeteg ifjúsági regényt olvastam, ekkor határoztam el: ha nagy leszek, én is ilyen könyveket szeretnék majd írni. Aztán nagyobb lettem és elkezdtem a helyi lapban – úgy hívták, Somogyi Néplap, ez valamikor az ötvenes években volt – novellákat publikálni. Ugyanakkor nagyon vonzott a Kelet és a keleti kultúrák világa, mindent összeolvastam ezzel kapcsolatban, amit csak lehetett. Úgy döntöttem, Kelettel fogok foglalkozni, valamilyen keleti nyelvvel, kultúrával, így kerültem az ELTE bölcsész karára, ahol mongol szakos lettem. Amikor egyetemre jártam, hosszú ideig nem foglalkoztam az irodalommal: nagyon elfoglalt voltam – öt nyelvet kezdtem el egyszerre tanulni! -, és hát akkoriban volt is egy kis ellentét az írók és a tudósok között. Így abban az időszakban hallgattak a múzsák és hallgattam én is.

Ez után kerültem a Magyar Tudományos Akadémiához, mint tudományos kutató. Akkoriban sokat jártam különböző keleti országokban: elsősorban természetesen Mongóliában és környékén. És egyszer csak feltámadt bennem a hosszú ideje szunnyadó író. Elkezdtem hát írni egy regényt és megszületett a Sindzse szeme című könyv, amely nagy sikert aratott. Innentől pedig már nem volt megállás, beindult egy folyamat, amely sokáig párhuzamosan folyt a tudományos kutatással. Aztán, ahogy elértem azt a kort, amikor a tudományos munka már nem ment olyan jól, az irodalom maradt számomra.

Hogyan született meg a regények főhősének, Leslie L. Lawrence-nek a karaktere? Mennyiben hasonlít ez a figura az igazi Lőrincz L. Lászlóra?

Nem én vagyok! Természetesen van belőlem is egy kevés a figurában – egy író mindig belead a történeteibe magából is valamit – de tulajdonképpen több alakból raktam őt össze. Nagyon tetszett például Roger Moore – az akkori James Bond – intelligens, jól fésült, a hölgyekkel mindig udvarias, szerethető karaktere. Akkoriban még nem volt Indiana Jones, de valami ilyesmiben gondolkodtam én is. Egy hősben, aki szereti a kalandokat, de aki közben egy tudós, egy kutató is, akit a verekedésen kívül más is érdekel.

Regényeiben a főhős mellett más visszatérő szereplőkkel (Domingos de Carvalho, Bob McKinley) is találkozhat az olvasó. Sőt, a most megjelent Szemiramisz elefántjai című könyv főhőse, a magánzsaru, John. C. Lendvay egy egész sorozatot kapott. Az ő karaktereik hogyan születtek?

Az első könyvemben még csak Leslie L. Lawrence volt a főszereplő. Amikor aztán úgy alakult, hogy folytatom az írást, másokat is kellett szerepeltetnem. Fontosnak tartottam, hogy olyan figurákat teremtsek, akiktől lehet tanulni valamit. Ezeknek a könyveknek az is volt a célja, hogy olyan ismereteket közölhessek az olvasóimmal, amiket máshogy lehet, hogy soha nem szereznének meg. Ma már a tévé és az internet világában ez persze másképp működik, de akkoriban ezek még nem voltak. Akkoriban még nem volt az – hacsak nem volt például kutató az illető – hogy valaki Tibet, vagy Mongólia történetével, kultúrájával csak úgy kapcsolatba kerüljön.

Ha már beszéltünk Indiana Jones-ról… Az Ön történetei is hasonlóan izgalmasak, kalandosak. Soha nem került szóba a megfilmesítésük?

Voltak próbálkozások. Az igazság az, hogy nagyon sokba kerül egy ilyen produkció és én nem is nagyon erőltettem. Kicsit mindig rettegek tőle, mi sül ki belőle. Annak idején felkeresett például egy csehszlovák filmstúdió, akik a Sindzse szemét szerették volna megfilmesíteni. Gyanús volt nekem a dolog, így rákérdeztem az illetőknél, akik tárgyalni jöttek: ugye tudják, hogy ez a könyv a Himalájában játszódik? Himalája? Ott a Tátra! -válaszolták. És mi lesz a lámakolostorokkal? – kérdeztem én. Majd építünk! Olyan lesz, akár az eredeti! Na de a lámakolostorokhoz lámák is kellenek – hitetlenkedtem. Prágában tanulnak külföldi diákok, majd megkérjük őket, szerepeljenek! Óriási szerencsémre a rendszerváltás után feloszlott a szóban forgó filmstúdió, a Sindzse szeme filmes változata pedig nem valósult meg.

Milyen változásokat hozott az életébe – alkotói szempontból – a koronavírus-járvány?

Az olvasóim valószínűleg tudják rólam, hogy mindig elutazom a regényeim helyszíneire. A járvány ideje alatt nem lehetett és nem is próbálkoztam az utazással. Mindössze egyszer voltam Délkelet-Ázsiában, körülbelül egy éve. Nagyon bizonytalan helyzet volt. Ez egy kicsit hátráltatta is a munkámat, de most igyekszem mindent behozni. A dedikálások is elmaradtak. Hiányzott a közönségem, de be kellett látnom, hogy így a biztonságos. Egy picit aggódtam is, hogy megfogyatkozik majd az olvasóim száma, de szerencsére nem ez történt. Nemrég voltam dedikálni Egerben, most itt vagyok Győrben, és azt kell mondjam, nincsenek kevesebben, mint előtte.

Hosszú ideje van már a pályán, első könyve, a Sindzse szeme közel negyven éve íródott. Lesz olyan, hogy Leslie L. Lawrence egyszer majd “nyugdíjba vonul” és leteszi a tollat?

Olvastam egyszer egy visszaemlékezést, ha jól emlékszem Stephen King-től, aki a feleségét és a gyermekeit kérte meg arra, hogy figyeljék őt. “Ha úgy ítélitek meg meg, hogy hülye vagyok, akkor ne engedjenek írni!” -mondta. Hát, nagyjából nálam is ez a helyzet. Figyel a család.

Elképesztően gazdag az életműve. Mennyire könnyű ihletet találni ennyi megírt történet után? Volt már olyan, hogy komoly fejtörést okozott, miről szóljon a következő regénye?

Az ihlet a lusta emberek kifogása. Én írok, ha esik, ha fúj, napra pontosan le van bontva a munkám. Ha nincs jó kedvem, akkor is írok… legfeljebb többet kell utána javítani.

Mennyiben más az olvasóközönség most, mint a karrierje kezdetén?

Azt tapasztalom, igencsak megfogyatkozott az olvasók száma. Szerencsére ennek nem én vagyok az oka, egyszerűen csak megváltoztak a körülmények. Korábban volt olyan könyvem, amely 160 ezer példányban kelt el, ma ez a szám 15-20 ezer körül mozog. Csökkent az olvasás presztízse, be kell látnunk. A mai fiataloknak ezer egyéb eszköze van, és ezt nem negatív értelemben mondom. Mások a szokások, a világ megy előre.