Győr díszpolgára díjat vehetett át Berkes Gyula, a Szent Kamillus-templom plébánosa munkája elismeréséül a március 15-i ünnepi közgyűlésen. Az atya szerint a megtisztelő cím a hívek közösségét is dicséri. Papként legfontosabb számára – a mostani helyzetben különösképpen –, hogy reményt és lelki támaszt nyújtson a kiábrándultaknak.

– Talán kevésbé köztudott, hogy a serdülő fiatalok közül többekben felvetődik a gondolat, hogy pap legyen, aztán mégsem lépnek Jézus szolgálói közé. De mindig voltak és lesznek, akik meghallják a „hívást” és elfogadják, majd erős hittel megélik papi mivoltukat. Önben mikor merült fel a papság gondolata?
– 1957-ben születtem Csornán, egy rábaközi faluban, Szanyban gyerekeskedtem és jártam általános iskolába. Vallásos családban nőttem fel, én voltam a legidősebb a négy gyermek közül. Pincér szerettem volna lenni, de az akkori segédlelkészünk meggyőzte a szüleimet, hogy a győri bencés gimnáziumba írassanak. Nem tudtam semmit az iskoláról, annak szellemiségéről, de a négy év alatt kiváló osztálytársak és kedves, odafigyelő tanárok segítettek, hogy jól érezzem magam. A pincérszakma iránti vágyam hamar elillant, pedagógus példaképeim miatt én is a tanári pálya felé kacsintgattam, de a harmadik év végén egy lelkigyakorlat megerősítette bennem a papi hivatás gondolatát, Jézus Krisztus hívásának engedve a tanárképző főiskola helyett a teológia mellett döntöttem.

– 1984-ben szentelték pappá. Honnan indult a lelkipásztori útja?
– Két évet segédlelkészként Csornán szolgáltam Istent, ahonnan a győri püspökségbe kerültem először csak két évre közösségi szolgálatra. Az isteni gondviselés máshogy alakította az életemet, püspöki titkárrá neveztek ki, s bár visszavágytam a csornai hívek közé, hiányzott a lelkipásztori munka, amit kissé enyhített, hogy a Szent Imre- és a Szentlélek-templomban is tudtam miséket tartani és hitoktatást vállalni. 1994-ben Csepregre kerültem öt évre, nagyon jó időszak volt ez, papként a hívekkel és a diákokkal olyan erős közösség alakult, hogy a kapcsolatunk máig tart. A díszpolgári elismerés átadására is jöttek volna többen az ottani ismerősök. 1999-től Mosonmagyaróváron szolgáltam egy évig, és az ezredforduló óta a győri Szent Kamillus-templom plébánosa vagyok. Az eltelt időszakban háromszor voltam Ikrényben is pap és két évig Abda, Börcs hívei is hozzám tartoztak. 1999-től 2017-ig pedig a Hitoktatási Bizottsággal a hitoktatást szerveztük meg az iskolákban és a plébániákon, ennek elnöke voltam.

– Említette, hogy minden helység, ahol papként szolgált, meghatározó az életében, kedves emlékek kötik oda. Közösségépítő emberként jellemezték önt. Van lehetősége a kapcsolatok ápolására, a látogatásra?
– Nemcsak az emberekhez járok vissza, hanem mindenszentek idején a megemlékezés virágait elhelyezem az elhunyt hívekre is. Ha eskető papként meghív a fiatal pár a lakodalmukba, az a megtiszteltetés és a szeretet jele irányomba. Jó alkalom a kötetlen beszélgetésre, a családtagok megismerésére, ahol előkerülnek a régi emlékek is. Volt rá példa, hogy egy este több menyegzőn is tiszteletemet tettem, és arra is, hogy egy lakodalom hozott újabb esküvőt, az ott megismert jegyespárok engem választottak eskető papjuknak.

– A közösség mellett „templomépítő˝ papként is emlegetik.
– Természetes, hogy legfőképpen a lelkeket kell építeni, de nem hanyagolhatjuk el Isten templomait sem. Mindenhol akadt bőven tennivaló, Csepregen a templom belsejének aranyozását csináltattuk meg, illetve az elődeim nyughelyét egy bekerített sírkertben újratemettük, Mosonban folyamatban volt a templomfelújítás, amit már az utódom idején fejeztek be. A Szent Kamillus-templomban a beázások miatt 2002-ben tetőcsere vált szükségessé, majd a templom aljzatát cseréltük és szellőztető berendezést szereltünk be. Akkor három hónapig az iskolában tartottam a hétvégi szentmiséket, a napi istentiszteletet pedig a sekrestyében. 2007-2008-ban történt a plébánia átépítése, ezt követte a Kálvária úti stációk felújítása, majd 2016-tól végezzük a templom oltárainak restaurálását, amelyből elkészült a négy mellékoltár és a szószék, most következik a főoltár.

Charles de Foucauld, a katonából lett remete pap szerint értelmetlen úgy fogalmazni, hogy valaki „hivatást választ”. A hivatást nem mi választjuk, hanem Isten, mi csak felismerjük és elfogadjuk.

Papnak lenni nem szakma, hanem napi 24 órás szolgálat örömmel és nehézséggel. Úgy kell beosztani az időnket, hogy abba minden beleférjen, hitoktatás, temetés, esküvőre felkészítés, esketés, misézés, a hívek látogatása. Ez a hivatás valójában isteni kegyelem, mert ha Isten nem ad erőt, akkor nehezen tudnánk szolgálatunkat ellátni. A pap nemcsak a templomból hirdeti, hogy Isten nagyon szeret bennünket. Kitartása nemcsak az emberi akarat műve, hanem a kegyelemé. Felszentelésem után elvittek katonai szolgálatra, ott rögtön megtapasztalhattam, hogy jelek vagyunk mi, papok, akik ki mernek állni és imádkozni a hívekért a szocializmus szellemisége ellenére. A mai világban is nagy bátorság kell papként állni az emberek előtt. Nem zárkózunk be, hiszen a jelenkor papjának is az a feladata, hogy irányt mutasson és lelki támasza legyen az embereknek a reményvesztett és kiábrándult világban, erősíteni a hitet Jézus Krisztusban, aki azt hagyta örökül tanítványaira: „Én veletek vagyok mindvégig.”

– Ezüstmiséjén Máté Péter dalából idézett annak idején: „Annyi mindent köszönni tartozom…” Köszönetet mondott Istennek és a hívekkel „kiteljesedett” rokonságának, akik barátként, családtagként fogadták szeretetükbe. Most Győr díszpolgáraként mit gondol a díjról?
– Az elismerést még nehéz feldolgozni, egyre inkább azt érzem, hogy méltatlan vagyok rá. Nem azért dolgoztam, hogy elismerjenek, a lelkiismeretem diktálta a tetteimet. Ez a díj nevesítve van a részemre, de ha a gyerekek a plébánián, az iskolában és a hívek nem jó szándékkal, szeretettel és tettre készen állnak az én elképzeléseimhez, akkor én nem tudtam volna véghez vinni azokat. Kell tőlük az empátia, hogy megérzik, értük dolgozom, így az elismerés, amit kaptam, a hozzánk járó hívek közösségét is dicséri.

– Egyre kevesebb papnövendék tanul a főiskolán, a paphiány állandó téma nem csak a hívek között.
– Valóban egyre kevesebb pap szolgál és egyre több terhet kap. Úgy vélem, a bátorság hiányzik a mai fiatalokból, akik érzik ugyan az elhivatottságot, de annyi ellenző hatás éri őket, hogy nem merik vállalni a papságban elköteleződést. Engem még a nagyszülői imádságos háttér segített, hogy Isten hívó szavát meghalljam, és elhatározásomban támogattak. Gyakran eszembe jut, amikor pappá szenteltek és az újmisés szentképre azt írattam a zsoltárokból: „Uram, a te jó lelked vezessen az egyenes úton!” Ezt az egyenes utat próbálom magam számára is mindennap kitűzni és ezen vezetni az embereket. A lelkiismeretem is azt diktálja, hogy nemcsak kedvesen megszólítani kell őket, hanem azt is megkérdezni, miért maradtak távol a misétől. Papként elsődleges feladatom, hogy a hívek vallási élete felől érdeklődjem. Ehhez az egyenes útba tartozik az is, hogy a szentmisék előtt a templomajtóban üdvözlöm a híveket, beszélgetek velük, ami nem nagy dolog, de jóleső érzést kelt az emberekben, hogy a templom előtt is várja őket valaki. Ennek az egyenes útnak a választása a gyerekeknél néha nagyobb erőfeszítésbe kerül, mert sok a visszahúzó erő, amitől szeretném őket megvédeni.

– Tud olyan hívőről, aki az ön példáját látva választotta akár a papi, akár a hitoktatói pályát?
– Egy konkrét esetről tudok, aki az önéletrajzában – szemináriumi jelentkezésekor – megemlítette a nevem, és most jelezte egy fiú, hogy pap szeretne lenni, de hogy mit hoz a jövő, még nem tudom. Titok ez a hivatás, titok még a „meghívott” szívében is, amit alig ért, de ami után esetleg vágyakozik. Azt szoktam mondani, amikor felteszik nekem a kérdést, hogy miért lettem Isten szolgája, hogy a legbensőbb választ rá nem tudom megmondani. A szerelmespár is fel tudja sorolni, mit szeret a másikban, de a lényeget, ami elindította azt a szerelmet, azt nem lehet megfogalmazni. A megfogalmazhatatlan kegyelmet a Jóisten adta.

– A koronavírus-járvány alatt a templomokat nyitva kell hagyni, a papoknak misézniük kell a hívek jelenléte nélkül, akik most otthonról gyakorolják a hitüket.
– Támogatni kell az embereket lelkileg is, arra vonatkozóan, hogy ezt a nehéz helyzetet Isten segítségével át tudják vészelni. Nagyon szívszorító volt úgy miséznem, hogy a felszólításra: „Az úr legyen veletek!”, magam válaszoltam csak a hívek helyett: És a te lelkeddel!” A járvány időszaka rámutat törékenységünkre és arra, hogy a saját és mások életére mindennél jobban kell vigyáznunk. Nagyon megfogott egy fiatalember megjegyzése, amelyet a kialakult helyzet kapcsán mondott: „A sátán most térdre kényszerítette az emberiséget.” Csak azt felejtette el, hogy a hívők eddig is térden állva imádkoztak Istenhez. Jézus Krisztus magát igazságnak és nem szokásnak nevezte, ő az út, az igazság és az élet, hozzá bármikor, akár térden állva, akár nem, de tudunk imádkozni. Azért is, hogy újra megteljenek a templomok.